– Akkor nézzünk egy optimista forgatókönyvet! Elképzelhető ön szerint, hogy Szíria demokratikus lesz?
– A jelenlegi gazdasági világválság általánosságban nem kedvez a demokráciának, nagyon kedvez viszont a populizmusnak. A közel-keleti országok olyan problémákkal kell, hogy szembenézzenek, amelyeket csak erős központi irányítással lehet megoldani. A szíriai demokráciához az egész újraelosztási rendszert meg kellene változtatni. Az észak-afrikai megmozdulások, az egész arab tavasz voltaképp a globalizáció elleni tiltakozás volt, az emberek azokat a gazdasági reformokat utasították el, amelyek néhány éve zajlottak le, és nemegyszer hét-nyolc százalékos GDP-bővülést eredményeztek. Miért? Mert a javak újraelosztása rendkívül igazságtalan volt, nagyon szűk réteg részesült csak a jövedelemből. Ezen Szíriában is változtatni kellene, márpedig ez rendkívül nehéz feladat. Nézzük csak a magunk példáját! Mi a rendszerváltozás idején és korábban is nagyon európai, nagyon demokratikus társadalomnak tekintettük magunkat. Most mégis láthatjuk, hogy nekünk a térség más államaival együtt milyen óriási demokráciadeficitünk van, ennyi évvel a rendszerváltozás után. Mi sem tudtunk teljesen megfelelni a demokratikus normáknak. Nem ugyanaz a minőség Nagy-Britannia és Bulgária demokráciája. Pedig most Európáról beszélünk. Nyugat-Európától Líbiáig végignézve a térségen azt láthatjuk, hogy vannak posztmodern országok, ők a nyugatiak, vannak modern államok, ez a mi térségünk, és vannak premodern társadalmak, ezek a keleti országok. Más történelmi helyzetben vannak, mint mi vagy a nyugatiak. A megfogalmazások is furcsák. Egyszer megkérdezték tőlem, Líbiában polgárháború van-e. Azt válaszoltam, szerintem a polgárháború feltétele, hogy legyenek polgárok, Líbiában viszont klasszikus értelemben nincsenek polgárok. Ott törzsi háborúskodás folyik.
– Azaz Szíriának alapvetően semmi reménye a demokráciára?
– Szíria demokratikus lehet, a maga módján biztosan. Szerintem Szíriában olyan problémákkal fognak szembesülni, amelyek következtében nem fogják alapvetően megváltoztatni az ország struktúráját. Továbbra is erős központi hatalom lesz, ha pedig nem, akkor rá lesznek kényszerítve, hogy efelé törekedjenek. Nem hiszem egyébként, hogy az a döntő kérdés, hogy demokratikus lesz-e Szíria, vagy sem. A Nyugat sem ezt várja, hanem stabilitást szeretne látni.
– Márpedig Ben Ali Tunéziájánál, Kadhafi Líbiájánál vagy Aszad Szíriájánál stabilabb rendszert el sem lehet képzelni. A cél olyan stabil rendszer, amelynek vezetője a mi barátunk?
– Nyilvánvaló. Ne feledjük, Ben Ali rendszere már az összeomlás szélén táncolt, mikor a karácsonyi ünnepségen francia politikusokkal parolázott a tunéziai elnök. Ezek a megmozdulások váratlanul érték a nyugati országokat, nem tudtak mit kezdeni velük. Ben Ali bukásáról voltaképp mindenki lemaradt, s mikor megtörtént, akkor sem értették, hogy mindez hogy mehetett végbe. Utána, nehogy még egyszer megégessék magukat, Líbiánál már óvatosabbak voltak, és mondhatták, hogy Kadhafit amúgy is utálták. A líbiai vezető nem volt népszerű személyiség, az ellene való fellépés nem hordozott magában veszélyeket. Az európaiaktól a nagyvilág valamennyire elvárta, hogy lépjenek Líbia ügyében. Szerintem egyébként még most sem tudja senki, hogy Líbia milyen politikai rendszer felé fordul. Abban bíznak, hogy számukra megfelelő lesz az új struktúra, azaz teljesíti a nyugatiak elvárásait. Ez azt jelenti, hogy Líbia új kormánya szállítsa a könnyű és könnyen finomítható olajat.
– Két állam áll minden esetben Szíria mellé az ENSZ BT-ben, Oroszország és Kína. Miért van olyan nagy szüksége a két országnak Szíriára?
– Nem Szíriára van szükségük. Oroszországnak és Kínának más-más a célja. Moszkva a hidegháború végével kiszorult a térségből, pedig korábban játszott ott bizonyos szerepet. 2002 környékén kezdett Oroszország visszatérni, több úton. Egyik útja a fegyverkereskedelem volt; főként Szíriába, Líbiába, Algériába szállított. Kínába is szállított, de az a lehetőség kezdett beszűkülni, mert Pekingnek már nem volt elég jó az orosz technológia. A fegyverkereskedelem egyik célja kifejezetten az volt, hogy az amerikai pozíciókat rontsák. A másik fő csapásirány Oroszország számára az energiapolitika. Itt célja az európai politikára való nyomásgyakorlás volt. Mindezzel együtt leszögezhetjük, hogy a térség Oroszország szemében másodlagos fontosságú, a külpolitikáját az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval való viszony határozza meg. Harmadikként említhető az orosz nukleáris politika ebben a térségben. Moszkva egyszerűen becsapva érzi magát. Talán soha nem derül ki, Oroszország miért adta beleegyezését a líbiai háború előtt a légtérzárhoz, mikor mindenki tudta, hogy ez katonai intervenciót jelent. Moszkva ennek a stratégiai hibának a levét issza. Kimaradt a líbiai eseményekből, ezért Szíriában nem akar hasonlót végigélni. Emellett Szíriában jelentős polgári és katonai érdekeltségei vannak, például a gázhálózat építése vagy a tartuszi hadikikötő, amelyet Damaszkusztól bérel. Ha megbukik a szíriai rezsim, akkor van esély rá, hogy Oroszország kiszoruljon a Közel-Keletről. Politikai okokból is fájhat az oroszok feje, hiszen míg eljátszották, hogy kiállnak a palesztinok jogaiért, és az iszlám világ problémáit megértik, a győztes iszlamista pártok az Egyesült Államokkal kezdtek tárgyalni, s nem velük. Persze Oroszországnak mindenképp kezdenie kell majd valamit, ha Szíriában új rendszer lesz. Nem állhat kizárólag egy oldalra, s tudnia kell, hol van az a pont, amikor el kell eresztenie Aszadot. A kínaiak hasonlóképp gondolkodnak, de más okokból. Ismert, hogy Peking minden külföldi beavatkozást nagyon hevesen ellenez, nyilvánvalóan azért, mert Kínában mindenfajta belső tiltakozást, mozgalmat nagyon durván el szoktak fojtani, elég csak az ujgurokra gondolni.
– Irán mindeközben Szíria szoros szövetségese, s mégis olyan hangokat lehet Teheránból hallani, hogy bizonyos, a szíriaiak által végrehajtott átmenetet nem elleneznének. Ez porhintés vagy pragmatikus álláspont?
– Iránnak nyilvánvalóan hatalmas veszteség lenne az Aszad-rendszer bukása, de az még súlyosabban érintené az iszlám köztársaságot, ha a rendszer bukását kihasználva Izrael megsemmisítené a libanoni Hezbollahot. Ez ugyanis reális lehetőség. Ha Aszadnak távoznia kell a hatalomból, a Hezbollah utánpótlása Iránból nagyon nehézkessé válik, Izrael pedig legalábbis ki tudja ezt használni arra, hogy nagyon meggyengítse a síita szervezetet. De látni kell, hogy Irán nagyon be van szorítva. Kulcsfontosságú számára, hogy a szankciókat minél előbb oldják fel. Erről nem nagyon szoktunk beszélni, de igaz: Irán számára kedvező, hogy az Egyesült Államok kivonult Irakból, hiszen a síitákon keresztül a befolyása sokkal nagyobbra nőtt az eddiginél. Így aztán miközben Szírián esetleg veszít Irán, Irakon egyértelműen nyer. Irán maximálisan igyekszik majd kihasználni a lehetőségeit Szíria esetében, akár bukik Aszad, akár nem. Akármi is történik, az összes nagyhatalomnak alkalmazkodnia kell majd a helyzethez. Ha valaki túl sokáig egy szereplőre tesz, az nagyhatalmak esetében szerintem hiba. Látni lehet, hogy alapvetően az arab országok mozgalmai – a szíriai Muzulmán Testvéreket leszámítva – támogatják Iránt, így a változások kedvezők Teheránnak. Irán pragmatikusan, saját nagyhatalmi törekvései szerint fog politizálni. Ebben persze benne van az, hogy a lehető legtovább támogatja Aszadot, de az nem, hogy mindenét felteszi rá.
Sitkei Levente
Szíria elnöke nyugati ördögmaszkban
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen a Magyar NemzetTálas Péter biztonságpolitikai szakértő szerint tanítani lehetne az al-Dzsazíra által folytatott hangulatkeltést
2012. 07. 22. 11:38
Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!
- Iratkozzon fel hírlevelünkre
- Csatlakozzon hozzánk Facebookon és Twitteren
- Kövesse csatornáinkat Instagrammon, Videán, YouTube-on és RSS-en



