A dél-angliai Portsmouth városának ez csaknem száz év után sikerült: a híradások szerint Charles Dickens szülővárosa most döntött úgy, hogy leveszik a „tiltólistáról” Carl Roberts Dickenst becsmérlő könyvét. Ezt a „lokális cenzúrát” (amely a demokrácia őshazájában legalábbis vicces) azért nem kell annyira komolyan venni. A regény csak a helyi könyvtárból volt kitiltva, mert úgy gondolták, hogy Carl Roberts „írásos merényletet” követett el a város híres szülöttje ellen. A városi tanácsnak csak mostanra esett le az, ami már azelőtt is nyilvánvaló volt: Dickens irodalmi öröksége sziklaszilárd alapokon áll. De ha ez nem volna igaz, annak nem Roberts regénye lenne az oka.
A The Sunday Times című brit lap szerint Carl Roberts képmutató, nőbolond, önző, egoista, közönséges, mogorva és kapzsi emberként mutatja be Dickenst, akit ráadásul a kiadóival való viszonyában is gátlástalan fickónak fest le, mert „hajlamos volt könnyelműen kezelni az ígéreteit és a megállapodásait”. És akkor mi van? – tehetjük fel ismételten a kérdést. Ha mindez száz százalékig igaz lenne, akkor sem ő lenne az első szerző a világirodalomban, akitől a közvetlen környezete agybajt kapott, és emberi gyarlóságai már-már elviselhetetlen méreteket öltöttek.
Elég csak a saját irodalmunkban körülnézni: alkoholizmus, morfinizmus, nemi betegség, erőszakosság, zátonyra futott emberi kapcsolatok. Ami pedig a szoknyavadászatot illeti, talán jobb, ha nem mondunk semmit. Persze ezzel nem vagyunk egyedül, más nációk sem dicsekedhetnek nálunk kevesebb decens irodalmi figurával. Ehhez képest érthetetlen, hogy egy kis mogorvaság, esetleg kapzsiság vagy némi képmutatás miért háborította úgy fel a derék honatyákat. Az önzést és az egoizmust már nem is említem, mert az úgy sajátja az alkotó embernek, mint egérnek a farka. A kiadónak tett ígéretek nem teljesítése pedig már azóta divat ebben a társaságban, amióta az első egyiptomi másoló mérgében földhöz vágott egy agyagtáblát, amiért az első költő az utolsó utáni pillanatra hagyta a fáraót dicsőítő költemény beszolgáltatását.
Tegyük hozzá, hogy bár lehetni lehet ezt az egész íróügyet ebből a szempontból nézni, de nem érdemes. Az író a művei alapján mérettetik meg. Hogy emellett el is kell őt viselni, teszem azt, kiadójának, szomszédjának, feleségének és kutyájának, az nem a mi gondunk, bár nem vitás, hogy a felsoroltak megérdemelnek némi tiszteletet, amiért életben tartották nekünk a rájuk mért zsenit.
De mi inkább mégiscsak olvasunk.
