Vastaps a magyar virtusnak

Hungarian Heartbeats: állva tapsolták meg a 2011-es Womex nyitó gálájának magyar válogatottját szerdán Koppenhágában.

A kötelező köhögéskűr után elcsendesedik a nézőtér, és felsétál a színpadra a magyar csapat. „Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik”, kis túlzással szemvillanás alatt hipnózisba kerülnek a dánok és egyéb nemzetek. A Tükrös autentikus folkkal, verbunkkal és táncbemutatóval nyit, aztán már pásztázik is tovább a reflektor, Szalóki Ági reszketeg, gyönyörű cigány hallgatója után a Söndörgő és a mediterrán nővé érett Tompos Kátya kever balkáni ízt az elegybe, aztán tényleg úgy, mintha az egész valami izzó áramba rendeződne, veszi át a főszerepet Balogh Kálmán, Lukács Miklós és a cimbalom.

Mindeközben pedig, igen, itt, a jóléti társadalom egyik mintaállamában, a sápadt Északon minden érzelgés nélkül muszáj rögzíteni: magyarnak lenni jó, kincs, semmire sem cserélhető büszkeség. A homogén hömpölygés dramaturgiai csúcspontján Both Miklós és a Szokolay Dongó Balázs, aztán a sorban mögéjük sorakozó többiek csavarnak egyet a world music-áhítaton: kapnak a dánok a magyar stenkből rendesen. Pedig az őszülő bárd, Dresch Mihály még csak most emelkedik, jön az újabb Tükrös-blokk, Szalóki Ági újra és aztán, tuttiban a finálé.

A vége, persze, állva ünneplő közönség és vastaps. Fogadás sonkával, házias kalbásszal, alsó-középkategóriás borral és a dj-pultról urbánus-népi keverttel az üvegpalota kékes hidegében. Hungarian heartbeats. Jó cím, találó, sikerült. A kabinhotel másnapi csendjéből is gratula a mieinknek, vi er stolte af musikerne, vagy ilyesmi.

U.i.: Mintegy update érkezett Both Miklós sms-e: „Tegnap azért szereztünk egy kis jó hírnevet hazánknak”. Miklósnak ehelyt köszönjük a rovatnevet, hiszen a stenk az ő szavajárása.