A hajdúnánási városi könyvtárban november elején megnyitott kiállítás nemcsak a deportálásokat mutatja be, hanem a kommunista diktatúra kiépülésének legfontosabb állomásait, a termelőszövetkezeti rendszer létrehozását is. A tárlat hangsúlyos része egy marhavagon, amely a deportálások eszköze volt. Az érdeklődőket egyebek mellett egy berendezett vallatószoba, egy eredeti „körmös” traktor és a város számos tárgyi emléke kalauzolja az 1940-es és 1950-es évek világába, nem feledve az interaktivitást, amelynek része az átgondolt vizuális kompozíció és a korszak hangulatát idéző zenei aláfestés is, de LCD monitorok, projektorok, kivetítők, digitális fényképkeretek és iPad-ek is közvetítenek.
Csiszár Imrétől, a tárlat koordinátor-muzeológusa lapunknak elmondta: a 20. század középén Hajdúnánás is a legviszontagságosabb évtizedeit élte át. Ennek a helyi zsidók deportálása, majd a városba érkező szovjet hadsereg kegyetlenségei még csak a kezdetét jelentették. Az 1944. november 3-án a Vörös Hadsereg által elhurcolt férfiak megpróbáltatásai és az apákat, fiúkat elveszítő családok vesztesége a mai napig élő fájdalomként van jelen a helyi közösség tudatában. Az 1950-es évek embertelenségei, a kulákok meghurcolása, a kollektivizálás módja és eszközei mind-mind olyan sérelmeket okoztak, amelyek mögött személyes tragédiák, családok szenvedései állnak.
A Hajdúnánás melletti Tedejen 1951 és 1953 között fogva tartott, a déli határsávból kitelepített egykori rabok egész hátralévő életét meghatározták azok az évek, amelyeket a kényszermunkatáborban töltöttek. A második világháború óta átélt megpróbáltatások, az elszenvedett veszteség és a kitaszítottság érzése együttesen vezetett az 1956-os forradalomhoz. A hajdúnánási események jól tükrözik azt az ellenállást, amelyet a helyiek az 1950-es évek elején kibontakozó diktatúrával szemben éreztek. 1956 tiltakozás volt nemcsak a Rákosi-rendszerrel szemben, hanem a megelőző évtizedben átélt rengeteg fájdalom és igazságtalanság ellen is.
Aki ide érkezik, rögtön egy MÁV-vagon belsejébe lép: egyik fele a lengyelországi haláltáborba deportált zsidók, deszkával leválasztott másik oldala pedig a malenkij robotra hurcolt és a kitelepítésekre ítélt emberek sorsát mutatja be. Belül monoton sínkattogás és a deszkák résein át szemlélhető elsuhanó táj segít elképzelni, mit élhettek át. A vagon végében a szovjetek által elhurcolt emberek sorsa jelenik meg, az áldozatok nevei kivetítőn olvashatók, valamint hajdúnánási színészek által felolvasott visszaemlékezések hallhatók. A vagon után barakk következik, a falon egy óriási vörös csillag feszül, aztán egy folyosó, amelynek tetejéről pufajkák lógnak kísérteties megvilágításban.
És már 1956-nál vagyunk, a hajdúnánási forradalom szimbolikus jelenete elevenedik meg: egy MÁVAG traktor éppen ledönteni készül a szovjet emlékművet. A sarokban egy kihallgatószoba, az asztalon egy iPad, amelyen a kor sajtóanyaga, térképek és 56-os peranyagok, téeszesítéssel kapcsolatos digitalizált anyagok láthatók. Az elhurcoltak listája is iPad-en fut, ahogy kifelé megyünk a kiállítótérből, de a nevek mellett akták is vannak, ki kicsoda. A beépített vitrinekben pedig korabeli tárgyak kaptak helyet, és közel 200 korabeli hajdúnánási fotón mutatják be a korszakot.
– A sokak számára máig kísértő Rákosi-korszakban elkövetett, a jogszerűség álcáját öltő bűncselekmények, emberek tömegei ellen irányuló brutális kegyetlenségek skálája rendkívül széles. A Hajdúnánást is érintő kitelepítések és a rendszer számára nemkívánatos személyek internáló táborokba zárása az intézményesített állami terrornak csak az egyik formája volt – szögezte le Csiszár Imre. Hozzátette: a hatalom leginkább azokkal a rétegekkel igyekezett leszámolni, amelyek legfontosabb céljait, a társadalom és a gazdaság gyökeres átalakítását gátolták vagy gátolhatták. A legnagyobb internáló tábor Kistarcsán működött, a leghírhedtebb recski tábort pedig 1950-ben hozták létre. Az internáló táborok számát közel 100-ra becsülik, a foglyok száma 1953-ban 44 000 körül lehetett.
Az állami terror másik formája a csoportos kitelepítés volt. Legismertebb példái a budapesti és nagyvárosi kitelepítések, valamint a hortobágyi kényszermunkatáborok voltak. A déli határsávból a Hortobágyra történő kitelepítés 1950. június 23-án vette kezdetét. A hortobágyi táborok létrehozásának közvetlen előzménye a szovjet-jugoszláv viszony megromlása volt. A külső és belső ellenség összefogásának réme arra indította a pártvezetést, hogy a jugoszláv és osztrák határ mentén határsávot jelöljön ki. 1950. július 1-jén jött létre az a hat megyét érintő, 17 járásból és 300 községből álló határsáv, ahonnan a nem megbízható embereket családostól hurcolták el. A végrehajtás az ÁVH feladata volt, aminek arra is volt gondja, hogy aláírassa az érintettekkel: „önként” költözködnek. Az önhibájukon kívül elhurcoltakat többnyire a tiszántúli állami gazdaságok köré szerveződő táborokban helyezték el.
A „szociális táboroknak” nevezett hortobágyi kényszermunkatáborok voltak Magyarországon az egyetlenek, ahová egész családokat zártak. A rabokat nem csak személyes szabadságukban korlátozták, és embertelen körülmények között tartották, de kényszermunkára is kötelezték. Ezek tehát egyszerre voltak internáló és munkatáborok is. A Hajdúnánás melletti Tedejpusztán lévő állami gazdaságot is ilyen „büntetés-végrehajtó gazdaságnak” jelölték ki. A tábor 1951. december 7-én kezdte meg működését 343 rabbal, aztán a fogva tartott kitelepítettek száma 1953 júliusára 676-ra emelkedett. Jelenleg a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének köszönhetően több mint 700 egykori tedeji rabról van tudomásunk. A 12 szögesdróttal elkerített hortobágyi tábor 1950 júniusa és 1953 októbere között működött. Feloszlatásukra, amit a hatalom egyszerűen „kényszerlakhely-megszüntetésnek” nevezett, csak Sztálin halálát követően kerülhetett sor.
Csiszár Imre, a Kitaszítottak című tárlat koordinátor-muzeológusa elmondta: a Hajdúnánáson bemutatott, a tervek szerint öt évre kiállított kollekció részben közadakozásból, valamint a város és a Nemzeti Erőforrás Minisztérium anyagi támogatása révén jött létre.
