Követők, utánzók, kinek ahogy teszik: az elmúlt évtizedekben Pina Bausch igen mély nyomokat hagyott egy-két magyar táncalkotóban, ami önmagában nem baj, csak néha az volt az ember érzése, hogy itthon olykor épp a lényeget nem értették meg. Mert lehet kopizni egy jobbtól a mozdulatokat, poénokat, ám ha nincs egy darab mögött erős, érvényes gondolat, ami olykor szavakban nem, hanem „csak” gesztusokban – vagy képekben, hangokban − megfogalmazható, akkor fabatkát sem ér az egész.
A táncszínház német úttörője, Pina Bausch nagyon trendi dolgokat művelt több évtizeden keresztül, ám ahogy Wim Wenders előtte tisztelgő filmje a Corvin moziban megmutatta, mindezt úgy érte el, hogy nem törekedett a trendiségre – egy idő után biztosan nem. Egy szófukar, törékeny koreográfusnő, aki nem szállt el magától, örökké kutatott, önmagában is, figyelt, megfigyelt, inspirálta a táncosait, egy tiszta tekintettel is választ, helyes megoldást keresett és talált, avagy mi van, volt a tehetségen túl: Wim Wenders filmje – bár Bausch alig tűnik fel a filmvásznon − ilyennek mutatta meg őt. Érzékenynek, gyengédnek, de nem gyengének, hanem nagyon is erősnek.
Kis wuppertali tánctörténet a mozivásznon: nyitány egy korai művel, a Tavaszi áldozattal 1975-ből – még mindig friss −, majd három év ugrás, a Café Müller és a Kontakthof. Két legendás darab, már teljesen más világ, inkább színház, mint tánc, ám szórakoztató. És teljesen más az elektronikus zenével fűszerezett Full Moon című opusz 2006-ból. Vizes pörgés, teli energiával, gyors táncokkal, egyszerű, mégis hatásos színpadkép. És itt is, mint mindegyik darabban, felfedezhető a finom humor. Bónuszként egy apró jelenet a Magyarországon született 2000-es Zöld földből − székekből épülnek tornyok a táncosoknak, akik leküzdik az akadályokat, ezúttal a próbateremben −, a felismerés mosolyt fakaszt.
Kint és bent: tánc a szabadban, a városban, a próbateremben, színpadon, a beszéd, az ének is megengedett. Wenders nem spórolt az idővel, a hosszú, mozgalmas jeleneteket rövid bejátszások szakítják meg, vallomások, kinek mit jelentett a társulatban a 2009-ben váratlanul elhunyt Pina Bausch. Egy tükröződő portré. A táncosok belenéznek a kamerába, időnként feltűnik a színen Dominique Mercy, a társulat legidősebb táncosa is, ahogy nyuszifüllel a fején utazik a wuppertali függővasúton. Lehet egy bányászváros szép. „Keressetek” – szinte evangéliumi Pina Bausch útmutatása a táncosainak. Mivel szószátyár ideologikusnak nem mondható, nem írt kötetnyi tanulmányt önmagáról sem – egyik táncosa egyfajta festőművésznek nevezte −, gesztusai még inkább hangsúlyosakká váltak. Az életben is. Az pedig, hogy hogyan bánt a tizenhét országból verbuvált művészekkel, tökéletesen kiderült a Goethe Intézetben, ahová a Wuppertali Táncszínház két karakteres művészét, Barbara Kaufmannt és Andrey Berezint meghívták. A művészete egyéb összetevői egy életen át kutathatók.
Mit értett azalatt, hogy szebbek, jobbak voltunk általa – faggatódzott az est moderátora. Tolmácsgép duruzsol a fülbe, a kérdés megérkezik, mire Barbara Kaufmann táncművész váratlanul elsírja magát. Majd körülírja, milyen a tevékeny, türelmes szeretet: Pina Bausch a legtöbbet hozta ki a táncosaiból, akiknek megengedett volt, hogy hibázzanak is akár, csak keressék meg improvizációikban a helyes megoldást, és ne ragaszkodjanak minden ötlethez. Bátorságot hozott, adott az alkotáshoz – ez az igazán felszabadító. Barbara Kaufmann kétgyerekes anyuka – meséli, sok a gyerekes szülő a társulatban −, a wuppertali valóság pedig napi nyolc óra tánc. Nem rózsaszín mennyország. Már abból is adódhatnak konfliktusok, hogy tizenhét országból érkeztünk – vallja be Andrey Berezin. Félreérthetik olykor egymást, de olyan nincs is sehol, hogy ne lenne konfliktus. Csak törekedni kell annak feloldására. Ők megteszik.
Szabadság. Ahogy mesélnek Wuppertalról, eszembe jut a hetvenes évek Amerikája, hol egy épp menő társulat intravénásan lőtte szét a jövőt. Bauschnál nem ez folyt, hanem munka, alázattal. Maradandót alkottak. Mikor Barbara és Andrey a tánc boldogságáról beszél, valóban arra gondol.
