Portfolio Points: kocsmadísz vagy műalkotás?

A Portfolio Points már majdnem negyven helyszínen várta-várja a kortárs művészet elfogultabb rajongóit a hét végééig a pesti belvárosban.

Épp ezért szinte lehetetlen is egy nap alatt bejárni az egész rendezvényt. Én is csak egy bő délutánt tudtam szakítani a dologra, hét-nyolc kiállítást azért be tudtam szorítani a keretbe. Így is az a benyomásom, hogy az idei mezőny fele nem is volt kiállításnak nevezhető: a legtöbb helyen a falra akasztott pár rajzocskára bökött a csapos, mondvan: „Az ott az…”

A hatodik-hetedik kerület lassacskán megújul, és immár ez a városrész lesz a budapesti SoHo, TriBeca, vagy ahogy tetszik. Egy ilyen negyedhez illeszkedve szükségszerűen jelennek meg a kis kávézók, boltocskák, ahol a kreatív generáció fiatal tagjai első kiállításaikat tudják megrendezni – legtöbbször haveri alapon. A Portfolio Points valójában erről a negyedről szól. Hisz ezeken a helyeken mindig van valami kiállítás, a falon mindig lóg valami, és azok az emberek, akik ezen a héten ott vannak, máskor is ott nyüzsögnek. Valójában tehát csak rá kell szervezni egy picit, és a dolog működik. Mondjuk ki: ez jól is van így.

Ilyen formán a Portfolio Pointsnál sokkal inkább a szervezést, az esemény marketingjét kell értékelni, mint a tényleges művészi színvonalat. Örömmel jelenthetjük: a programok az idén is jól sikerültek. A Merlinben megvolt a szokásos jó kis parti a szokásos arcokkal. A szokásos helyeken a szokásos áron megihattuk a szokásos sörünket, ezúttal egy ízlésesen nyomtatott Portfolio Points katalógust tuszkolva a zsebünkbe, majd meghallgattunk egy jó kis DJ-szettet. Valójában ugyanolyan nap volt ez is, mint a többi hasonló a Szimpla és a Fogas között, csak most írni kell róla egy cikket, mert a Portfolio Points kulturális esemény, amelynek időpontja, katalógusa, meg honlapja van.

A fiatal képzőművészek, akiknek a munkáit már ismerhettük a romkocsmák körüli galériák kínálatából, heterogén, valójában meglehetősen hullámzó minőségű anyaggal jelentkeztek idén. A nagy átlag egyfajta „street-artos–pop artos” ízlést tükrözött, így katarzis helyett a művészeti séta után egy néhány hete látott film jutott eszembe. Az Exit Through The Giftshop egy 2010-ben, Banksy által rendezett dokumentumfilm, ami tavaly több fesztiváldíjat is bezsebelt, és komoly vitákat kavart. A filmben szereplő Thierry Guetta (Mr Brainwash MBW) egy használtruha-boltos. Egy makkant ürge, aki miután ráharap a fílingre ami a kétezres évek elején belengte a street art világát, elkezdi maga is művelni a műfajt. A film utolsó képein a mozgalom nagyjai fejcsóválva beszélnek az egykori barátról, aki mindenféle képzettség és művészi elképzelés nélkül, valójában meghackelte a mozgalmat.

Egy szedett-vedett kiállításon, a barátok trükkjeit, nyelvezetét használva hatalmas kritikai és anyagi sikert aratott a barátai nyomában lihegő lerázhatatlan dagi francia. Az egyik nyilatkozó habogása sokatmondó, és a Portfolio Points katalógust forgatva, az 500 forintos sört szürcsölgetve bennem is az fogalmazódott meg, hogy „nem tudom mi a probléma, de valami nem stimmel, bár abban sem vagyok biztos, hogy van probléma egyáltalán”. Azaz: olyan „kiállításokat” láttam egész délután, ahol a látogatók és haverok által a falra rakott dekoráció és a tulajdonképpeni műalkotás között nincs semmi érdemleges különbség. A művészi teljesítmény sok esetben még csak nem is olyan jó, vagy vicces, mint az egyébként is a falra kitett, vagy csak épp buli közben felkarcolt spontán dekoráció.

És ez furcsa… Legalábbis olyan érzés, mint amit az említett film végén érzünk, amikor Mr Brainwash a Los Angeles-i sznob közönségnek magyarázza művészet mibenlétét, miszerint ő most korunk Andy Warholja, és kettejük közt a fő különbség, hogy „ő halott, én meg élek”. Pár éve még azt mondtuk volna, hogy a Portfolio Points-on kiállított művészet hatásvadász. Csak közben a hatás megszelídült, vadásznunk sem kell, mert ott tenyészik békésen a salétromos falak között. Vadászatból tenyészet lett, s a kortárs művészet már fel sem tűnik a budapesti romkocsma-negyedben.