– Mióta beléptünk, folyton pengeted a hegedűt. Tesztelsz valamit?
– Lajkó Félix: Az akusztikát. Ez a legcsengőbb az összes között. Márvány az alja, és az ritka. Itt szól a legszebben a zene az összes templom közül, ahol játszottunk. Gondoltam is rá, hogy ide egyszer még vissza kellene jönni. Hát itt az alkalom.
– Brasnyó Antal.: Én azt vettem észre, hogy amikor tapsoltak, az olyan volt, mintha egy csapat galamb rebbent volna fel a szárnyát csattogtatva. Nagyon jó akusztikájú hely.
A madárhoz szól a százhalombattai Makovecz-templomban. Színtiszta térzene.
Képek még a Kultúrgrund galériában.
– Van meghatározó élményetek a turnéról?
– L. F.: Két részletben játszottuk ezt a turnét, a második felét már nyár elején, májusban. A kis templomokban érezni lehetett, ahogy izzad a fenyő, a faanyag a hőségben. Jól megizzadtunk. Hogy is hívják ezt, na, olyan volt odabent …
– B. A.: Szauna.
– És valami kevésbé vegetatív? Olyasmire gondolok, amire ez a turné vezetett rá.
– L.F.: Azt láttam, hogy ahol vannak ilyen épületek, azokat általában szeretik az emberek. Nem járok sokat templomba, csak a turnéból következtetek. Úgy vettem észre, hogy ezt a százhalombattait is a magukénak érzik. És az fontos.
– Jelentenek valamit a Makovecz-épületekbe rejtett szimbólumok?
– L.F.: A fa anyaga, amit olyan sokat használ, önmagában sokat jelent, de nem szoktam az ilyesmit túlbonyolítani. Nem elemzem, amit látok. De legalábbis nem fogalmazom meg magamnak.
– B. A.: Minden épületnek egyedi hangulata, hangzása van. Itt cseng a fülemben a zene, ahogy a siófoki templomban szólt. Ilyen térben még a hangszer teste is máshogy rezeg.
– Miért vágtatok bele ebbe a projektbe?
– L. F.: A Horváth Laci eredetileg építésznek tanult. Érti, jegyzi ezeket az épületeket. A turné valójában az ő ötlete volt. Nem írtunk új dalokat, ha úgy vesszük, ez a lemez a bokros lemez élő verziója. Ettől még önálló anyagnak érzem. Teljesen máshogy szólalt meg ugyanaz a zene a Makovecz-épületekben és a palicsi erdőben.
– A menedzser bedobta az ötletet, és csak rábólintottál?
– L. F.: Régebben is játszottam templomokban, nem ez volt az újdonság. Saját tapasztalat, hogy templomi helyszíneken a közönség is máshogy áll a zenéhez, nem kell a körítés. Nem akarok én megfelelni semminek. Azt játszom, amit tudok. Egy olyan csengő-bongó helyen viszont, mint ez a templom, jobban élvezem az egészet én is. Talán hosszabban is játszom.
– És a művházak? Többször mondtad, hogy a művházas koncerteknél nincs jobb.
– L. F.: Most azt mondom, inkább templomok. Lehet, hogy öregszem.
– Makovecz Imre mit szólt a turnéhoz?
– L. F.: Egyszer kora reggel találkoztunk. Fogalma sem volt arról, kik vagyunk és mit játszunk. Elmentünk hozzá az irodájába, és ott, a hallban improvizáltunk neki. Azt hitte, hogy egyszerű népzenét húzunk majd, meg talán egy énekesnővel képzelte el inkább a turnét, de erről hamar letett. Tanácsot adott, sorra vettük a templomokat, hogy vajon melyikben érdemes játszani. Aztán csak annyit mondott útravalóul: csináljátok.
– Milyennek ismertétek meg?
– L.F.: Jókat cigarettáztunk. Megörültünk egymásnak, ahogy a dohányosok szoktak. Igazi úriember benyomását keltette. Beszélgettünk Bartókról, meg arról, mennyire irigyelte azt az idős urat puha kalapban, kesztyűben, ahogy szekéren utazott faluról falura.
– B.A.: Úriember volt. Szerette a pálinkát.
– És az épületeit?
– L.F.: Tetszenek. Nem értek a részletekhez, de talán az a nagy dolog az ő épületeiben, hogy képes volt mindegyikkel otthont adni azoknak, akiknek tervezte őket. Egyszerűen működnek. Például Csíkszeredán a templom egy kemence. Kemence formájúra építette azoknak, akik ott élnek, állandó hidegben. Aztán ott a makói Hagymaház. És az emberek élik a tereit. Szerintem más nem is érdekelte.
