Lehetne kávézó vagy kocsma is a helyszín, ahogy mostanában szokás. Helyette itt egy meghitt kis színpad, a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában, kávéházasra-kocsmásra fazonírozva. És a szervezők élnek a színház adta lehetőségekkel is: díszlet, vetítés, tisztességes hangosítás és színházi fények, és talán némi rájátszás, túlzott „rendezettség” – ha valamit, akkor ezt az egyet rónám fel nekik. Mindenesetre jó, hogy az írószövetség elrugaszkodott a megszokásoktól.
Lackfi János csak az első áldozat, őt vesézzük most ki Lázár Balázs műsorvezető és néhány szódásüveg társaságában (A Versek szódával! Költők másképp címadást sokféleképpen magyarázhatjuk: pezsgés, hungarikum, és persze fröccs: bor light, ahogy egyszeri magyar mondja). Nyilván jól megfontolták, hogy ki legyen a debütáns a sorozatban: valaki, aki kellően népszerű és nem tojik be a színpadon (Lackfi biztosan nem: azt monda, hogy nyolcvan író-olvasó találkozón vesz részt évente, szóval rutinja van). És nem utolsósorban sok minden elmondható róla azon kívül is, hogy költő. (Lackfi például hobbifotós nem is annyira hobbiszintű képekkel, fakanalakat farag, zenészekkel kollaborál, egyetemen oktat, és mondhatjuk, hogy a kortársakhoz képest „egyedien” él: fiatalon kötött házasság, öt gyerek, vidéki ház, fafűtés, konyhakert. Reméljük, neki van igaza.)
Persze az est ettől még irodalmi est marad, időről időre felolvasások szakítják meg a show-t, ami Lackfi János esetében a fotói kivetítésétől (egyébként most a Petőfi Irodalmi Múzeumban is kiállították két másik nem fotós-fotós munkáival együtt) a fényképes életrajzán át egészen a Misztrál énekesével való közös kis műsorig terjednek.
Török Mátéval már jó ideje megzenésítős oda-vissza kapcsolatban van Lackfi, improvizáltak is sokat együtt, most is előadják ezt a mutatványt, és végül egy meglepetésvendég is akad: Vörös István, akivel a közös gyerekversátirat-kötetet, az Apám kakasát elevenítik fel. És közben persze beszélgetés Lázár Balázs színész-rendező, ezúttal műsorvezető, vagyis játékmester irányításával, a szódáspultnál és a fotelben, családról, szakmáról, kétségről, hitről, utazásokról odabent és idekint. (Legutóbb például Oroszországban – igen, tényleg szépek az orosz nők, de ő persze nem nézte meg őket, nem, nem. Csak hát mondják.) Végül mégsem válik unalmassá, hogy ekkora adagot kapunk a költőből, nem csak irodalmi irányból: valószínűleg az okos váltások, a jól elhelyezett poénok és a szokatlan atmoszféra miatt sem. A dizájn és a kreatív munka egyébként Gréger Zsoltot, a szakmai koordinálás pedig a Kultúrvonal Produkciós Irodát dicséri, és a komoly hátteret mutatja az is, hogy saját honlapja is van a sorozatnak, innen mindent megtudhatunk.
A díszletek pedig már mutatják a jövőt, hét költőportré néz ránk a stúdió faláról, a Versek szódával! című programfolyamnak – olybá tűnik – hat darabja még hátravan. Az utolsó részben a mindenkori házigazdát, Szentmártoni Jánost faggatja majd – végre újra „csak„ költőként – Lázár Balázs műsorvezető, és külön színházi finálé is lesz a meghívott poéták által írt jelenetekből. Ezt is a sorozat darabjait rendező Léner András, a Budapesti Kamaraszínház főrendezője állítja színpadra. Júniusig még találkozhatunk Iancu Laurával, Szálinger Balázzsal, Tóth Krisztával, Térey Jánossal, László Noémivel és Győrffy Ákossal.
