A tetovált lány
David Fincher – aki a kilencvenes években ontotta magából a jobbnál jobb thriller-történeteket, majd az utóbbi időben inkább az Oscar-díj után vágyakozott – visszatért ahhoz a műfajhoz, amelyben igazán jó. A tetovált lány esetében azonban hiányzik a Hetedikben, Játszmában megtapasztalt a korábbi fineszesség, az egyediség utáni vágy. Stieg Larsson bestsellerét feldolgozni egyébként sem nagy truváj, különösen egy tehetséges alkotónak.
A tetovált lány amerikai feldolgozásában a fogyaszthatóbbá tétel érdekében gyorséttermi nézőpontba került a rendhagyó történet. Mert eredendően mégis arról van szó, hogy egy náci múltját meg nem tagadó s abból pénzt csináló család hogyan működik napjaink skandináv üzleti elitjében, sötét titkokat eltemetve, de nagyjából zavartalanul. Ebbe a látszólagos nyugalomba piszkít bele a legidősebb családfő, aki egy éppen partvonalra szoruló, de egyébként tehetséges oknyomozó újságírót kér fel családfájuk elkészítésére, s mindenekelőtt egy évtizedekkel korábban bekövetkező homályos családhalál-eltűnés tisztázására.
Mikael Blomkvist akkurátus munkával jut egyre mélyebbre a piszkos múltban, s a feltárásban segítségére siet egy anarchista tetovált lány is. Ebben A tetovált lányban finoman háttérbe szorul a náci múlt és az abból fakadó őszinte és eredendő gonoszság, így viszont a gyilkos motivációk részben értelmetlenné és megmagyarázatlanná válnak. Emellett jó hollywoodi szokáshoz híven tolakodóan megjelenik egy olyan romantikus szcéna az újságíró és anarchista segítőtársa között, ami felborítja az anarchizmusról szóló ismereteinket, és fals jellemet ad a címszereplő hölgynek. Fincher mozija még ezekkel a hibákkal együtt is egy erős és sötét tónusú bűndarab, de ezúttal roppant nehéz eltekinteni az előzményektől, amelyek tájékozottabbak számára sajnálatosan fogják árnyalni ezt a verdiktet.
Vörös Hadsereg frakció
Készült már a közelmúltban egy film Andreas Baader és Gudrun Ensslin románcáról, pontosabban a hatvanas évek eleji nyugatnémet baloldali politikai mozgalomról. A Baader-Meinhof csoport című film korrektül követte le az eseményeket, számolt be hitelesen a terrorcselekményekről, a szervezet kialakulásáról, majd évtizedekkel későbbi feloszlásáról. Ezúttal is vannak robbantások, de több a románc, s a Vörös Hadsereg frakció jobbára a miértre keresi a választ, valamint az előzményeket mutatja be.
A rendező, Andres Veiel akkurátusan igyekszik forrásgyűjtést és feldolgozást végezni, ám egyszer csak érdektelenné válik a film, s nem attól, hogy esetleg közönyösek vagyunk a 20. század történelme iránt. A Vörös Hadsereg frakció szem elől téveszti a nézőt, s fikciós elemeket tartalmazó dokumentumfilm-szerűségként sem válik maradandóvá. Hiába a berlini versenyprogram varázsa, áttörést a rivalda sem tudott hozni a mozinak.
A legjobb szándék
Adrian Sitaru viccesnek szánt filmje meglepő módon arról szól, hogy a legjobb szándék a legrosszabb. A locarnói filmfesztivál rendezői díjával jutalmazott fiatal román rendező Magyarországon már a 2011-es miskolci CineFest-en debütált A legjobb szándékkal, amely kifejezetten nem való azoknak, akik nehezményezik a szövegközpontúságot a filmekben.
Itt a hisztis harmincas Alex igyekszik a legjobb szándékkal segíteni szélhűdést elszenvedett édesanyján, hazautazik a vidéki kisvárosba, és az agyára megy mindenkinek éppúgy otthon, mint a kórteremben. Mintha hosszúra nyúlt, ironizáló dokut látnánk, minden tűpontos, minden valószerű, minden ismerős. Ezzel együtt nem is túl érdekes. Kedves-tipikus káeurópai iparosmunka.
