Több mint hatvan ország színpadán lépett fel eddig a Pilobolus Táncszínház, mintegy négymilliós közönség előtt. Ám a tévének és az internetnek köszönhetően már legalább egymilliárdan láthatták az amerikai táncosokat: a Pilobolus a 2007-es Oscar-gálán árnyjátékkal idézett meg több, díjra jelölt filmet. Például Az ördög Pradát visel című vígjátékra utalva nyolc táncos „épített” testéből hatalmas cipőt, egy áttetsző, hátulról megvilágított vászon mögött.
A Pilobolus Táncszínházat 1971-ben alapította Robby Barnett és Michael Tracy négy kollégista barátjukkal a connecticuti Washingtonban, egy háromezer-ötszázas lélekszámú kisvárosban. Társaik cserélődtek, ám most is hatfős kreatív csapat alkotja az előadásokat − évente három, tíz-harmincperces darabot. Klasszikus értelemben vett koreográfusa, rendezője nincs az együttesnek. Állandó próbahelye egy gyülekezet közösségi terme, ahol hétvégenként esküvőket tartanak, születésnapokat ünnepelnek a városka lakói.
Kínában az árnyjátékszínház már az ókorban kedvelt volt, Európával a 18. század közepétől a Távol-Keletet megjárt misszionáriusok ismertették meg e műfajt, amely a 19. században leginkább Párizs bohém negyedében, a Montmartre-on élte virágkorát – a test vagy tárgy nagysága a fényforrástól való távolsággal növelhető vagy csökkenthető, s ha nem bábok, tárgyak, hanem emberek egy előadás szereplői, a különböző pózok segítségével meghökkentő sziluettek születhetnek. Az árnyjátékszínházat a tánccal, még inkább az akrobatikával ötvözve a kortárs táncszínházi törekvéseiről ismert Pilobolus egy autómárka reklámfilmje kedvéért 2006-ban épített először hús-vér kocsit, íme:
Már e klipnek is hatalmas sikere volt: a kereskedelmi jellegű felkérések kedvéért a Pilobolus a tánctársulata és iskolája mellé egy harmadik „részleget” állított fel – a színház táncosai pedig 2011 decembere óta két csoportban járják a világot az új előadással, a Shadowlanddel. Bécsben most egy hétig ment a darab telt házzal, a Museumquartier kétezer főt befogadó E+G Csarnokában. Ott jártunk, és leesett az állunk.
Mesés előadás, minden tekintetben: nem pusztán kunsztok mutogatásából áll, megjelenít egy lélegzetelállító víziót. Bár több kortárs táncszínházhoz hasonlóan improvizatív elemekből építkezik a több évig érlelt darab, a mozgáscselekmény alaposan átgondolt. A tánclibrettó írásában Steven Banks, a SpongyaBob animációs sorozat írója, húsz gyerekkönyv (több New York Times-bestseller) szerzője működött közre, a meghökkentő ötletek egy történetet szolgálnak.
Ami röviden: a kamaszlány nővé válna, szülei iróniával fogadják törekvését. Aludni megy duzzogva, bámulja az árnyakat a falon, amely az álommal megnyílik, ő pedig enged a sötét figurák csábításának. Egy óriáskéz kutyafejet varázsol neki, vándorlása során, őrült szakácsok elől menekülve talál gazdára, akivel minden szépnek ígérkezik, míg az váratlanul el nem kergeti. A meghökkentő szürrealitás kezdetben vonzó, majd egyre félelemkeltőbb: cirkuszi kutyaként már végtelenül megalázott, kiszolgáltatott. Az emberfejű, lótestű lény szerelme ígér felszabadulást – bár a kentaur ritkán számít békésnek, jóindulatúnak a görög mitológiában −, a boldogságot mégis az ébredés, a család szeretete hozza meg. Két különböző méretű vászon mögül időnként kilépve a Pilobolus táncosai mindezt úgy jelenítik meg, hogy az animációs filmet idéző árnytörténet és a színház fizikai valósága egységes, új dimenziót teremt. Elefánt ormánnyal, lengedező farokkal, húsevő virág, amit szellő ringat – elképesztő ötletek valósulnak meg. A táncosok metamorfózisa könnyed, gördülékeny − egy „fázisrajz” sem hiányzik. S meglehet, a Pilobolus tagjai tánctechnikailag nem azt mutatják, mint egyes élvonalbeli, londoni, párizsi, lyoni, amszterdami vagy New York-i társaik, rég láttam olyan emeléseket – mind a nők, mind a férfiak részéről −, amelyeknek köszönhetően a partnerek úgy lebegnek a levegőben, mintha egy illuzionista műsorának volnának alanyai.
A társulat inkább akrobatikus és színészi tudására hagyatkozik, bár meg kell jegyezni, hogy a kutyafejű lányt tökéletesen megjelenítő Molly Gawler klasszikus balettet tanult: a Vaganova-módszert. Bár a Shadowland is a könnyebben felfogható előadások közé tartozik, a Pilobolus nem Riverdance, nem Stomp, nem is Cirque du Soleil, de nem is egyszerűen cirkusz és táncszínház ötvözete – inkább „csak” nagybetűs színház. Lehet ugyan említeni a megkomponált fénydizájnt, vagy David Poe dalszerző, filmzeneíró popos muzsikaáradatát, ám mindezek csak hozzáadnak az előadáshoz, erősítik, nem pedig az esetleges ürességet próbálják elfedni – a Shadowland egyébként egy pillanatig sem üres. A Pilobolus Táncszínház előadásában valójában az a legelképesztőbb, hogy egyszerű, klasszikus színpadtechnikai eszközökkel, különösebb flinc-flanc nélkül úgy kelt illúziót, hogy sosem szemfényvesztő: nem trendi akar lenni, hanem a gondolat, a képzelet erejét emeli magasra, nagyszerű mozgásszínészekkel.
A Shadowland életem eddigi tíz legjobb táncélménye közé tartozik. Jó hír: a Pilobolus Táncszínház Árnyékországa február 28-tól egy hétig a Budapest Kongresszusi Központban is látható lesz.
