Mert persze ki nem szeretne olyan filmet nézni, ahol a színészek teszik a dolgukat, ahol a forgatókönyv tényleg patent módon meg van írva, és amiben ott van az a csipetnyi adalékanyag, amit jobb híján angolos ízhatásként lehetne beazonosítani, és ami leginkább a laza tökösség és a példás műgond terén képes érvényesülni (bár most egy svéd rendező adagolja).
Szóval olyan nagyot hibázni ezek után már nem is lehet. Gary Oldman végre tényleg az őt megillető szerepben, olyan hitelesen játssza a mellőzött, tapasztalt és kissé elhasznált kémet, hogy szinte gyanús, nem fusizott-e titokban éveken át az MI6-nak. A mellészereplőkre sem lehet panasz, az angol hírszerzés felső vezetését eljátszó színészek szinte kivétel nélkül megbízhatóan hozzák a jobbik formájukat, a sajátságos arcberendezésű Toby Jones például kimondottan meggyőző a nagyra törő kisember rosszindulatú és pitiáner szerepében, de a simulékony magyart megformáló David Dencik is tenyérbemászóan hiteles. Kövezzenek meg, de egyedül Colin Firth játéka nem volt minden szempontból a helyén, időnként mintha még mindig a Király beszéde próbáján érezte volna magát, főleg a filmvégi, Gary Oldmannel folytatott, igencsak fontos dialógusa során – még jó, hogy nem kezdett dadogni.
És akkor beszéljünk egy kicsit haza. A magyar nézőkre csalogatóan hathat, hogy a történet szálai Budapestre is elcsavarodnak. Sőt, mi több, tényleg valós budapesti helyszíneket látunk, a filmiparban bevett lazaságot meghazudtolva most nem az történt, hogy kiraktak egy lángossütő feliratot az odesszai vasútállomás mellé, aztán ráböktek, hogy na, ez a magyar főváros. És akkor a további helyi nevezetességekről: Mucsi Zoltán egészen jól belesimul a filmbe a magyar összekötő figurájával, ellenben az egyébként érdemdús Kálloy Molnár Péter kicsit reklámfilmesre hozza a beépített pincér figuráját.
A történetről nem érdemes sokat mesélni, hiszen a szálak kibogozása ad(hat)ja az egyik fő élvezeti forrását a film megtekintésének, bár személy szerint sokkal jobban élveztem a színészi játékot, a komótos képekből kibontakozó hangulatokat, az apró finomságok és részletek összjátékát. Ez nem egy szaladgálós-robbantós film, itt nincsenek kidagadt homlokerek és átizzadt felsőruhák. Ebben a történetben a lelki és szellemi állóképesség a döntő, itt sakkmeccs folyik, még ha nagyon véres is.
Dúl a hidegháború, bár már mutatkoznak a kifáradás jelei, mindkét oldalon tombol a paranoia, amit csak fokoz a megalapozott gyanú: vakond, vagyis kettős ügynök van a szigetország hírszerző testületében, mégpedig a lehető legfelső szinten. A nyugalmazott Smiley ügynökre (Oldman) marad, hogy kiugrassza a kártékony emlőst az odújából.
Jó az alapanyag, és nem is rugaszkodik el túlságosan a földtől. Tudható, hogy a gonosz birodalmának keze tényleg elért mindenhová, az se lenne túlságosan meglepő, ha egyszer kiderülne, a Beatles egyik tagja is KGB-ügynök volt (én Ringo Starr-ra gyanakszom, a játékán erősen érződik, hogy egy szibériai titkos bázison tanult meg dobolni). Úgyhogy nem csak azoknak ajánlható a film, akik amúgy is szerelmesei a műfajnak vagy épp a szerző rajongói, hanem azoknak is, akik némi betekintésre vágynak azokba a hátsó szobákba, ahol a nem is olyan rég múlt nagyhatalmi játszmái zajlottak a maguk véresen komplikált hétköznapiságukban.
(Suszter, szabó, baka, kém – színes, magyarul beszélő, francia-angol-német thriller, 127 perc, 2011
rendező: Tomas Alfredson. Forgalmazó: Ristretto Distribution Kft.)
