Itt ül az idő a nyakukon: a közérzeti rock 30 éve

Németh Alajos 30 éve alapította a Bikinit, és bár egyszer abbahagyták, a közönség visszakövetelte őket magának. Ma este héttől a sportarénában monstre koncerttel ünnepel a közérzeti rock alapzenekara.

– Egyszer a kilencvenes évek elején már letette a gitárt, aztán a Bikini mégis újrakezdte. Miért?
– Akkor, 1992-ben tényleg úgy gondoltam, hogy vége. Még a gitáromat is odaajándékoztam egy fiatal együttes zenészének. Így utólag azt mondom, talán nem is az volt a feloszlás fő oka, hogy kifogyott belőlünk a lendület; az Antall-korszakban is bőven lett volna mit megfogalmazni. Kicsit talán meg is voltam sértődve. Rengetegen hamisították a kazettákat, visszaéltek a ránk szakadt szabadsággal, mindennél fontosabb lett hirtelen, hogy meglegyen a Bécsből Trabanton hazafusizott Gorenje hűtőszekrény. A zenében tarolt a playback, a hakni. Megszűntek a művházak is. Elment a kedvem az egésztől. Eltelt egy kis idő, és a rádiók csak játszották a dalainkat, a kiadók pedig újra keresni kezdtek, hogy folytassuk. Bennem egyre nőtt a csalódottság, mert azt láttam, hogy nem abba az irányba haladunk, amiben a rendszerváltáskor reménykedtem. Felgyülemlett a mondanivaló. És akkor már úgy voltam vele, hogy ha újrakezdjük, akkor csak komolyan. Leszerződtünk egy kiadóval, és belevetettük magunkat a munkába. Fontos, hogy ez a történet már akkor sem csak rólunk, a színpadon állókról szólt. Ott van persze D. Nagy Lajos a fronton, aki a hangjával meghatározza a Bikini egészét, ott vagyok én a dalokkal, de vannak még sokan Dévényi Ádámtól Trunkos Andrásig, akik szövegeket írtak nekünk. Ők is szemtanúk, a huszadik század szemtanúi, akárcsak mi magunk. Általuk (is) az a Bikini, ami.

– Közérzeti rockot játszó zenekar. Egyetért?
– Nagyon találó. Megéltük a múlt rendszert, a rendszerváltást, és belefutottunk a gazdasági világválságba. Mindeközben ugyanazt a tükröt tartjuk a valóság elé zenével, szöveggel. Inkább vagyunk dalnokok, mint rockerek. A huszadik század summáját írtuk a magunk módján. Bevallom, visszahallgatva néha megkönnyezek egy-egy régi Bikini-dalt. Néhány akkord, néhány sor azonnal előhív bennem mindent.

– A rendszerváltás előtt maga a rendszer szorította a Bikinit az undergroundba, most a kereskedelmi rádiók műsorpolitikája. Nem játsszák agyon a dalaikat. Zavarja?
– Nem, dehogy. Nem akarunk fiatalnak látszani – bár a gondolataink fiatalok. A törzsközönségünk szerencsére a rádiók műsorpolitikájától függetlenül hűséges, és még csak azt sem mondanám, hogy a Bikini az undergroundba szorult, mert bár nem vagyunk előretolva, egyszerre három generációhoz szólunk. Nyitottak ránk a fiatalok is. Engem lep meg a legjobban, mennyire értik a régi szövegeket is. A harmincas jubileum pedig nem a diadalittas önünneplésről fog szólni. Jantyik Zsolt barátom A végtelen lába előtt című dalával ér majd véget a koncert, egy ötvenfős debreceni gyerekkórust állítunk a színpadra, mint a Pink Floyd The Walljában. Az ő hangjukon zúg majd Zsolt hexameteres szövege: „A végtelen égen a csillag a ránc, / csak elkopik egyszer a nyakban a lánc. / Csak úgy van az élet is, mint a mosoly, / elkopik emberek arcairól.” Nem akarok tortát vágni. Sokkal inkább ez az érzés motoszkál bennem.

– „Egy eszement világban élek valahol Európában / Ahol a Nyugat a zsírjába fullad, a Kelet a nyomorúságába” – ezt meg már az új lemez, az Elmúlt illúziók címadó dalából idézem. Tényleg ennyire borúlátó?
– Nyilván árnyaltabb a valóság, de a Bikini kezdettől arra esküdött fel, hogy a küzdelmes sorsú többség hangját közvetíti a mindenkori rendszer haszonélvezőinek kisebbségével szemben. Atomkorba szakadt betyárok vagyunk valójában. Egyikünk sem szedte meg magát a rockbizniszből, teljesen átlagos életszínvonalon élünk, állandó bizonytalanságban. A mai napig pózolás nélkül, szívből tudom papírra vetni ezeket a gondolatokat.

– Van kedvenc Bikini-dala?
– A Közeli helyeken. Bárhová megyünk, mindig euforikus élmény, ahogy ezrek éneklik velünk. Csak magyarul él, egyszerűen lefordíthatatlan: „itt ül az idő a nyakamon” (…) „kifogy az út a lábam alól”. Hiszek abban, hogy a szövegcentrikus zenének van jövője. A Részegen ki visz majd haza című dalunkat például az utóbbi időben Petőfi Részegség a hazáért című versével vezetjük fel a koncerteken. Így kerül a helyére dal. Ettől még meglehet, hogy egy másik számunk lesz, amelyik – remélem – hosszú ideig túlél minket.

– Tortavágás, önünneplés tehát nem lesz ma este. Milyenre hangolták a jubileumi koncertet?
– Nagy lendülettel és örömmel próbálunk jó ideje, hívtunk zongoraművészeket, vonósnégyest, ír kocsmazenészeket, és lesz egy big bandre hangszerelt dalunk is. Nem maradhat ki persze a lírai blokk sem, olyan számokkal, mint az Itthon vagyok, a Ne ébressz fel, vagy a Bátyuska. Mind aktuális, ennyi év után is. Nem lesznek viszont megasztárok, és bár jóban vagyunk, Nagy Ferót sem hívtuk el – az egy másik koncert lenne. És nem ülünk meg a babérokon: hamarosan Londonba utazunk, ott játszunk majd a King’s Crosson nagyrészt magyar közönségnek. Lendületben a gépezet.