– Négy évig írtad, nagyon sok munka van mögötte. Miből dolgoztál?
– Pálffy János Emlékezéseit mindenkinek melegen ajánlom, a szabadságharc után írta, de Erdélyben cenzúrázva jelent meg. Teljes egészében néhány éve adták ki, s tulajdonképpen egy lebilincselő pletykagyűjtemény, de kitűnő forrás. Mindig is érdekelt a szabadságharc, tehát nem volt nekem ez idegen, de most a hétköznapok érdekeltek. Horváth Mihály svájci emigrációban írt, Magyarország függetlenségi harcának története című könyvét említhetem még mint alapvető forrást. És persze Jókai, neki van egy kötete a hátrahagyott művei között, amiben az újságcikkei találhatók, napi reflexiók a szabadságharcról. Ebben van 60-70 oldal, ahol a szabadságharc anekdotái olvashatók, ezek nem igazán jó anekdoták, röhögni sem lehet rajtuk, viszont a hétköznapok benne vannak. Azzal viccel, hogy nincs mit enni, szomorú poén, amennyiben poén. Ebből többet lehet megérteni, mint a történelemkönyvekből.
Fehér Béla: Izgalmasabb történelmi környezetet
kitalálni sem kell
– Kossuthoz miként álltak ezek a források?
– Teljes az ambivalencia. Kossuthnak iszonyatosan nagy ellentábora volt, de hát nincs új a nap alatt. Szántó György jut eszembe, az első kiadóm, a Maecenas tulajdonosa, ő mondogatta, hogy ha nyugdíjba megy, akkor ír egy olyan könyvet, ami csak arról szól, hogy a széthúzás miként vonul végig a magyar történelmen a honfoglalástól kezdve. Engem egyébként Kossuth azzal vett le a lábamról, hogy azt mondta: ha a szabadságharc győz, akkor nem maradhat ennek az országnak a polgára. Egy igazi római dictator, aki teszi a dolgát, aztán visszavonul. De azért szögezzük le, nem történelmi regényt írtam, hanem kalandregényt. Magyar komédiát!
– Szándékodban állt párhuzamba állítani a regényt a mai korral?
– Írás közben jöttem rá, hogy milyen ijesztő a hasonlóság. Viszont nagyon odafigyeltem, hogy erre ne játsszak rá. Akkor is rövidtávon gondolkodtak, de hozzá kell tenni, hogy háborús helyzet volt, nem lehetett tudni, hogy jönnek-e az oroszok vagy sem, a kisember szempontja pedig egyszerű: enni amúgy sincs mit, mert hol az osztrák, hol a magyar vitte el a tartalékot. A nép mindig bölcsebb, mint a politika.
– A Kossuthkifli tele van archetipikus magyar figurákkal: a kisebbik Swappach ködlovag, aki nem hajlandó a realitásokkal számolni, és még felfuvalkodott nacionalista is, ugyanakkor van benne a valósággal nem számoló, világjobbító szándék is, viszont a valóságot igazítja a saját eszméjéhez; vele szemben pedig ott áll az öreg Swappach, aki technokrata, és mindig tudja, merre fúj a politika szele. Ezek tudatosan formálódtak?
– Hájjal kenegetsz, a saját baráti körömön kívül még senkivel nem elemezgettem a könyvet, és ez az első visszaigazolás számomra, hogy amit akartam, sikerült. Egyszerű a válasz: igen, tudatosan formálódtak, de evés közben jött meg az étvágy, és nem volt ellenemre, hogy mindez kiderüljön.
– A történelmi háttér adott, a regény szüzséje hogy került napvilágra?
– Mindig akartam írni egy szabadságharc idején játszódó regényt, s egyszer a kezembe került Ortvay Tivadar Pozsony város utcái és terei című könyve, ami 1905-ben jelent meg. Az ottani Kossuth tér egyik épületéről írja, hogy ott volt a Scheuermann pékség, aminek a pozsonyi kiflije olyan híres volt, hogy a hajósok csak azért képesek voltak kikötni, hogy bevásároljanak belőle. Aztán utánanéztem: tulajdonképpen ez a bejgli őse, ugyanaz a tészta, csak ezt patkó alakba hajlították. A diósat megtörték, a mákosat pedig hosszú C alakúvá formázták, innen lehetett tudni, melyik-melyik. A pozsonyi kiflit egyébként Szlovákia akarja bejegyeztetni az EU-ban mint hagyományos különleges terméket – Bratislavský rožok néven. Szóval elkezdett erjedni az anyag, kiindulva a Kossuth-kifliből, ez volt az ürügy, hogy ez a vidám a történet elinduljon.
– A Kossuth-kifli mákos?
– A Kossuth-kifli bonyolult kérdés, az mandulás. Palugyay Jakabnak – akit a gasztrotörténelem pozsonyi Gundelnek nevez, holott ennek fordítva kellene történnie. Szédületes konyhája volt, és Kossuthék, amikor Pozsonyban volt az Országgyűlés, gyakran megfordultak nála a Vaskút vendéglőben, Kossuthnak pedig a mandulás kifli ízlett a legjobban. Valószínűleg onnantól nevezik ezt Kossuth-kiflinek.
„Egy kovácsmester valamit mondd a Habsburg-házra, és már viszik is. Akár a legsötétebb XX. századi ötvenes
években.”
Fotó: Kocsis Zoltán
– Az utazás, az irodalmi „road movie” honnan jött?
– Debreceni születésű vagyok, Pozsony és Debrecen közé pedig könnyű kiflit rajzolni. 1849. május 4-től 12-ig tart a történet, amikor az orosz intervenció a küszöbön állt, sőt a Vág mentén akkor már elterjedt, hogy itt is vannak. Senki nem tudott semmit, zavaros időszak volt, az osztrákok vonultak visszafelé, a magyarok alulról nyomultak, közben folyt Budavár ostroma, tehát nem lehetett tudni, hogy mi lesz. Ennél izgalmasabb történelmi környezetet kitalálni sem kell.
– Hogy lehet egy ilyen road movie-t megtervezni? Tudom, hogy volt hozzá egy korabeli térképed.
– Katonai térkép szerint terveztem. Az egyik nagy kérdés az volt, hogy hol volt híd, hol lehetett átmenni a Vágon, a Garamon, az Ipolyon vagy a Dunán. Persze senki nem reklamálna, ha Vágfarkasdnál a regényben lenne egy híd, de nem volt, ezért ott komppal kelnek át a szereplők. Szóval a valóságot nem akartam kitalálni…
– Végigmentél az útvonalon?
– Nem, nem mentem végig, pedig akartam.
– Nem sokkal ezelőtt jelent meg Szécsi Noémi Nyughatatlanok című regénye, ami ugyan szándékoltan kevesebb humorral dolgozza fel a szabadságharcot, de az alapvető kérdése ugyanaz, mint a Kossuthkiflinek: mi a magyar? Ez nálad maradék magyarként jelenik meg. Viszont az mindkét könyvből egyértelműen kiderül, hogy kódolt bukástörténetről van szó a szabadságharc esetében.
– Az Ede a levesben című, Cserna-Szabó Andrással közösen jegyzett könyvembe írtam bele: az első népszámlálás alkalmával kiderült, hogy a magyarság tulajdonképpen kisebbség a hazájában. Szóval hogy mi a magyar, arról elég nehéz beszélni; talán arról könnyebb, hogy mi a keverék vagy maradék magyar. De súlyosbítja a kérdést, hogy például a szlovákok teljes mellszélességgel kiálltak Kossuth mellett. Mert hát akkor így már ez is a magyar.
– Ha önkritikusak akarunk lenni: a kisebbik Swappach szerint vége az önkényuralomnak, de azért a kisebbségeknek nem osztanak majd túl sok lapot. Szóval a szabadságharc nem mindenkinek szólt. És akkor még nem is beszéltünk a besúgóhálózatról.
– Ékes példája lehet ennek a váci fogadós, akit nem vettek be nemzetőrnek. Nagy létszámú csalódott réteg épült ilyen emberekből, persze, s nem is hittek abban, amit csinálnak. A besúgóhálózat pedig hatalmas volt, Takács Sándor Kémvilág Magyarországon című könyve ezt kitűnően feldolgozza, igaz, az nem jelenhetett meg a rendszerváltásig, mert abban benne van 1919 is. De a hálózaton magam is megdöbbentem, s erre húztam fel a gyászhivatalok rendszerét, amin belül a regény bemutatja az ügynökvilágot is.
– Könnyebben megbocsát mindezért az ember 150 évre visszamenőleg?
– Nem, hiszen azonnal kivégeztek bárkit. Egy kovácsmester valamit mondd a Habsburg-házra, és már viszik is. Akár a legsötétebb XX. századi ötvenes években.
– Plasztikus a könyvben, hogy az utazás során elég sokszor találkozunk az egyszerű nép fiaival. Az ő szabadságharcra vonatkozó emlékezetük hozzáférhető ma?
– Jókainál igen. Máshol csak elvétve találkoztam ilyennel. De ha az utókor megvizsgálja majd a mai politikai helyzetet, nem fog találkozni a kocsma véleményével. Azt majd lehet tudni, hogy a pártok miről beszéltek, mást nem nagyon.
– A nyelvünket viszont ismerjük. Milyen volt a regény nyelvének megalkotása?
– Tulajdonképpen azt élveztem a legjobban. Az írott magyar nyelvet az alapoktól igyekeztem felfejteni egészen máig. Attól féltem, hogy túl sokat markol majd a regény, s rengeteget húztam belőle, hogy ne legyen túl barokkos. Fél évig csak ezzel foglalkoztam.
– Közben összeállt egy különleges világkép is, amiben megfér egymás mellett a reinkarnáció és a lélek szemmel látható kiröppenése is.
– Erre mondják, hogy mágikus realizmus. Nagyképűen és marha szépen hangzik, de én ezeket a mozzanatokat a magyarság folytonosságának parabolájaként kezeltem. Mondhatjuk tehát, hogy minden rossz, ami megtörtént, valahol értelmet nyerhet. És fordítva!
– Érdekes, hogy addig, amíg a szüzsé be nem kapcsolódik a saját élettörténeted helyszíneibe, majd’ minden települést megismerünk az utazás során. Aztán Fót – itt laksz most a családoddal – után, ahol megtörténik a baj, szinte alig érintünk helyszíneket egészen Debrecenig.
– Tulajdonképpen a történet Fóton befejeződik. S nekem, ha bajom van valamivel, akkor ezzel van. De a két város közti távolság az én távolságtartásom is, viszont ebbe nem magyaráznék bele semmit.
(Fehér Béla: Kossuthkifli. Magvető Kiadó, 2012.)
