– Az eddigi magyar visszhangok fényében mit gondol, helyes volt a témaválasztás?
– Ezt a történetet fel kellett dolgozni, úgy, ahogyan a rendező látni és láttatni akarja. Egyelőre a német reakciókat ismerem, nagyon kedvező visszajelzéseket kaptunk,ami megható. A Csak a szél egyik legfontosabb erénye számomra az, hogy párbeszédet kezdeményez, kérdéseket vet fel. A félelemről szól, amely beférkőzik ezeknek az embereknek a hétköznapi életébe. Olyanokat mutat be, akik akár mi is lehetnénk. Egy producer nem témát választ, hanem egy ötlet vagy a forgatókönyv alapján hoz döntést. Nagyfokú empátiára van szükség, hogy bele tudjak helyezkedni azoknak az embereknek a karakterébe, akik a filmben szerepelnek. A Csak a szél egy általános és univerzális téma körül fogant: ártatlan embereket kegyetlenül megöltek. Az ilyen rasszista indíttatású gyilkosság a világ bármely pontján előfordulhat, ilyen volt a mostanság Toulouse-ban történt megmagyarázhatatlan gyilkosságsorozat is. Bízom benne, hogy a nézők nyitottak és képesek szembenézni a kegyetlenséggel, azonosulni tudnak azokkal a karakterekkel, akiket a filmben láthatnak.
– Ha ilyen, a társadalom egészét érintő témát akartak feldolgozni, miért nem választottak egy kevésbé megosztó témát, mint a romagyilkosságok? Ebben a témakörben szinte az utcán hevernek a jó ötletek, ha lehet ilyet mondani.
– A kérdés jó, viszont úgy gondolom, hogy a művészet, a filmművészet ilyenkor nem mérlegel. Van egy téma, egy történet, amely megérinti az alkotót, és az ő szemével, kifejezési eszközeivel vászonra viszi. Nem mondom, hogy tabukat döntöget a Csak a szél, viszont óhatatlanul elindít folyamatokat. Ha amiatt aggódnánk, hogy mit szólnak egy-egy filmötlethez, akkor nem készítenénk filmet, mert mindig akad olyan érzékeny pont, amely valakinek fájdalmat okoz.
– Többen szóvá tették, hogy a teljesebb képhez meg kellett volna várni a nyomozati szakasz lezárását. Erről mi a véleménye?
– A film alkotói reflexió, amelynek gyújtópontja a romagyilkosságok. Ez nem a megtörtént események dokumentálása, hanem fikció. Ezért sem merült fel bennünk, hogy dokumentumfilmet készítsünk a történetből. Játékfilmötlettel keresett meg a rendező Fliegauf Bence, és az volt a feladatom, hogy producertársaimmal megteremtsem a film létrehozásához szükséges hátteret. Mivel játékfilmről beszélünk, a filmnek nincs köze a valós nyomozati anyaghoz. A mi történetünkben egy család négy tagjának egy napját követjük nyomon, kora reggeltől másnap hajnalig. A film a családról, az életük egy napjáról, a környezetükben élő emberekről, és nem a bűnelkövetőkről szól.
– Nem naiv hozzáállás ez annak fényében, hogy egy film eleji szövegben is igyekeztek elhatárolódni a konkrét eseményektől? Így már biztosan sejtheti a néző, hogy a film tragédiával fog zárulni.
– Nem kívántunk elhatárolódni a konkrét eseményektől, hiszen azok inspirálták a filmet. A rövid, tényeket közlő felirat a film elején minden néző számára egyértelművé teszi azt, hogy a Csak a szél nem dokumentumfilm, hanem egy rendező reflexiója a történtekre, fikció. A történet Magyarországon játszódik, bár játszódhatna bárhol a világon. Persze, hogy a feliratból rögtön kiderül, a néző tragédiát fog látni, de a film nem arról szól, hogy megmondjuk, kik voltak a gyilkosok. Kegyetlen, embertelen, rasszista gyilkosságok áldozatairól szól a film. Emberekről, akiknek egyetlen napját láthatjuk.
– Fliegauf Bence korábban úgy fogalmazott, hogy a filmje inkább tévébe való, mert főleg ott jelennek meg társadalomkritikai témák. A Berlinale zsűrije mindenesetre díjazta. Ön szerint a Csak a szél fesztiválfilm?
– Egyetértek Bencével, a televízió szerepe lenne társadalmi problémákra reflektáló filmeket vetíteni. Amikor elkezdtük a Csak a szélt, nem mérlegeltük, hogy a fesztiválok szeretni fogják-e az alkotást, csak meg akartuk csinálni. Egyébként nehezen készült el, mert eredetileg 2010-ben forgattunk volna a Magyar Mozgókép Közalapítvány támogatásával, de annak leállása után mi is félbehagytuk a munkát. 2011-ben indítottuk újra a projektet, a Magyar Nemzeti Filmalap Zrt. felállása előtt, ám valószínűleg a téma súlya miatt meglepően sokan a film mellé álltak. Az ő támogatásuk kellett ahhoz, hogy végül elkészülhessen a Csak a szél. Két minisztérium (a Nemzeti Erőforrás Minisztérium és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium) is a film mellé állt, támogatta a gyártást. A berlini eredményt pedig meg kell becsülni. Már az is nagy szónak számít, ha a fesztivál bármely szekciójába meghívnak egy filmet, az Ezüst Medve pedig minden filmes alkotó karrierjének egyik csúcsát jelenti. Ez a díj természetesen komoly fesztiváléletet biztosít a Csak a szélnek, de kíváncsiak vagyunk arra is, hogy milyenek lesznek a további forgalmazási lehetőségei Bence mozijának. Mind a mozi-, mind a televíziós értékesítés szempontjából nagy az érdeklődés.
– A rendező említette, hogy esetleg folytatná a történetet, ha megszületik a jogerős ítélet…
– Beszéltünk már róla. Abban maradtunk Bencével, hogy a magyar mozibemutató után leülünk, és megnézzük, hogy mi lehetne a következő film témája.
– Az utolsó két magyar nemzetközi fesztiválsikert elért alkotást ön jegyzi producerként: a Csicska Cannes-ban szerepelt, a Csak a szél Berlinben nyert.
– Szerencsés vagyok, hogy Fliegauf Bence és Till Attila megkeresett a terveivel, hogy bíztak bennünk. A két film hasonlóan nehéz körülmények között fogant. A Csicskánál és a Csak a szélnél sem volt meg a gyártás anyagi háttere a kezdetekkor, de úgy éreztem, hogy menni kell előre. Sokszor elbizonytalanodtam menet közben, ám a nagy dolgok valószínűleg úgy születnek, hogy az ember folyamatosan felteszi magának a kérdést, jó úton jár-e. És az az érdekes, hogy ahogy araszoltunk előre, újabb és újabb ajtók nyíltak ki. Bátorság nélkül nem lehet filmet készíteni.
– Mit remél ettől a két sikertől?
– Tény, hogy a Csak a szél, valamint Till Attila Pánik című játékfilmje és Csicska című rövidfilmje most nemcsak a rendezőknek, hanem nekem is lendületet adott. Talán újra lehetőségem lesz nemzetközi koprodukciókban készülő filmek elkészítésére, hiszen egyre biztosabban érezhető, hogy egyedüli producerként nehéz létrehozni egy filmet, szükség van partnerekre.
– Végleg lándzsát tört a szerzői filmek mellett?
– Nem mondanám. A Konyec és a Pánik is közönségfilm volt, a Kaméleon kiugró magyar közönségsikert ért el. Nem választanám el a két filmtípust, bár igaz, hogy most egymás után több szerzői darabot készítettünk. Éppen az a szimpatikus nekem a Magyar Nemzeti Filmalap elképzelésében is, hogy a közönség érdekli. Legközelebb optimista témát keresek, olyan történetet, amelyben van remény.
„A berlini eredményt pedig meg kell becsülni. Már az is nagy szónak számít, ha a fesztivál bármely szekciójába
meghívnak egy filmet, az Ezüst Medve pedig minden filmes alkotó karrierjének az egyik csúcsát jelenti”
– A filmszakmában általában, de a produceri körökben feltétlenül alulreprezentáltak a nők. Ön szerint miért?
– Sokak szerint ez férfias szakma. De ne felejtsük el, hogy a filmkészítés csapatmunka, a stáb minden egyes tagjának része van abban, hogy létrehozunk valamit. Sok nővel is dolgozom, megszokott, hogy mondjuk a sminkes vagy a jelmeztervező nő. Én próbálok olyan női tulajdonságokkal érvényesülni, mint az empátia, a békességre való törekvés képessége, a hídképezés különböző típusú emberek között. Így gyakran a legnagyobb feszültségek közepette is sikerül konszenzust teremtenem, márpedig egy forgatás során sokszor alakulnak ki nézetkülönbségek. És ilyenkor egyszerre kell diplomatának és pszichológusnak lennem.
