A hatvanéves Kocsis Zoltánt köszöntjük

Bár bőven lenne mit, nem összegez. Kocsis Zoltán a hatvanadik születésnapján is a jövőbe tekint, hagyományosan jótékonysági koncertet ad, így ünnepel.

Az utóbbi években egyre több ifjú tehetséget karolt fel. Születésnapja két évtizede országos esemény, május 30-án ugyanis több mint két évtizede minden évben a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat javára jótékonysági hangversenyt ad. Sorolhatnánk és méltathatnánk oldalakon keresztül, hiszen egymaga megtestesíti mindazt, amilyen a magyar zenei élet lenni szeretne. Sajnos csak szeretne, hiszen ennek számos – elsősorban anyagi – akadálya van, de abban mindenesetre nincs ma vita, hogy nélküle a hazai koncertélet dimenziókkal lenne kisebb rangú.

Hatvan év elteltével nem szeretne összegezni – nyilatkozta a napokban, s ez nem meglepő: ő nem az a típus, aki elmereng az elért eredményeken, hanem folyamatosan hajtja a belső kényszer, hogy még jobban és egyre jobban végezze a feladatát. A közönség szinte várja, hogy hamarosan előáll saját zongoraversenyével. Bartók meghatározó az életművében, akár előadóként, akár a műveit ritka kivételként tökéletesen értő karmesterként.

Persze, Kocsis népszerűségét nehéz megelőzni, hiszen ő karmesteri pályáját nem mindennapi előadó-művészi karrierjével alapozta meg. Ennek csúcsa az 1977-es év, amelynek során Szvjatoszlav Richter meghívta franciaországi fesztiváljára, s ekkor a két egészen kivételes zongorista együtt is fellépett. Húsz évvel később, 1997-től a Nemzeti Filharmonikusok fő-zeneigazgatójaként már gyakorlatilag az ország első karmestere, bár tudom, hogy ez a kijelentés bizonyos körökben ellenérzést szül.

A nemzetközi zenei életre gyakorolt hatását többek között az is mutatja, hogy őt még a Frankfurter Allgemeine Zeitung is felköszöntötte mai számában, amelyben a szerző, Gerhard Rohde úgy fogalmaz: „nincsen olyan együttes a neves zenekarok között, amely ne kívánt volna Kocsissal muzsikálni, a vele fellépő karmesterek listája pedig zenei lexikonnak is beillene”. Ennek ellenére itthon sokszor kell megvívnia látszólag kicsinyes, anyagi kérdésekről szóló mindennapi harcát zenekara – amely ráadásul a magyar komolyzenei élet egyik zászlóshajója – támogatásáért, s a korábban kemény kiállású művész mintha bele is fásult volna ebbe a szélmalomharcba.

Kocsissal együtt dolgozni nemcsak megtiszteltetés, hanem komoly szakmai stúdium. Nemcsak érzi, érti és tudja is a művek mélyén húzódó összefüggéseket, amelyeket legszívesebben mindenkivel megosztana: nála még egy sajtótájékoztató is gyakran zenetörténeti előadásba torkollik. Ha egy művészért annak ellenére rajonganak zenei partnerei és zenészei, hogy szűken méri a dicséretet, viszont nem tűri a legkisebb pontatlanságot sem, akkor az a művész nagyon tud valamit. Kocsis ilyen zongorista és ilyen karmester, aki még nyilvános próbáin sem játssza meg magát. Megható, ahogy a fiatal tehetségeket felkarolja, ahogy a 24 órás nap időkereteit feszegetve szinte nem is létező pihenőidejéből áldoz egy-egy ígéretes művészpalántára.

A Művészetek Palotája, amelynek rendszeres fellépője, szintén megemlékezik róla: Kocsis 60 címmel május 25-től július 1-ig láthatjuk azt a fotókiállítást, amely képekben kíséri végig azt az életpályát, amely még korántsem ért véget, de máris egészen kiemelkedő a magyar zenetörténetben. Nem túlzás azt mondani: Bartókék nemzedékének méltó örököse, aki már életében a magyar zenetörténet megkerülhetetlen alakjává vált.

Kocsis Zoltán ma hatvanéves, így ma este nyolctól ismét a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat javára szól majd Mozart és Richard Strauss muzsikája a Művészetek Palotájában. Ő így ünnepel. Az ország úgy köszönthetné őt méltó módon, ha végre ki-ki a maga lehetőségeihez mérten ott kezelné a magyar kultúrát és zeneművészetet, ahol kell. Ha nem kellene napi csatározásokat vívnia a zenei élet támogatásáért, ha nem kellene nap mint nap szót emelnie a zenei képzés elsorvasztásáért, ha minden energiáját a művészetnek szentelhetné.

Isten éltesse!