Drága Miki bácsi! Nem tudok tőled szomorúan búcsúzni, hiába a halálhíred okozta sokk. Egyszerűen azért nem, mert nem ismertem nálad derűsebb, pozitív energiákkal telítettebb embert. De azért sem, mert egyébként többek között azt is neked köszönhetem, hogy most éppen egy országos napilapban búcsúzhatok tőled. Hiszen te voltál az, akinek életem első cikkét megírtam: és hát persze, hogy versekről volt benne szó. Egy nap alatt többet tanultam tőled, mint az egész egyetem alatt.
Aztán egyszer csak kiderült számomra, hogy te is költő vagy. Nem beszéltél róla soha, és elkerekedett szemmel álltál előttem, amikor arra kértelek, hogy adj nekem egy verseskötetet, amit te írtál, mert szeretném elolvasni. „Mész a francba! Dehogy adok!” – mondtad nevetve. Aztán egy év múlva megtaláltam az egyik kötetedet a munkahelyi asztalom fiókjában. Miközben lapozgatni kezdtem, odaálltál mögém, és azt mondtad, másnap vissza kell adnom. Majdhogynem titoktartási szerződést írattál velem alá. És a mai napig nem tudtam rájönni, miért bújt el a Táncsics Mihály-díjas újságíró mögé a József Attila-díjas költő, Apáti Miklós.
Közben pedig ment a napi rutin, akkor már életed utolsó munkahelyén, a Magyar Hírlapnál, ahonnan főmunkatársként vonultál nyugdíjba. De kényszerű nyugdíj volt az, akkor derült ki, hogy beteg vagy. És a betegség közben is találtál energiát arra, hogy belekezdj az irodalomhoz visszafordító kanyarba: színdarabot írtál Karády Katalinról, Békéscsabán be is mutatták.
Miki bácsi, nem tudok szomorúan búcsúzni, mégis maradt a végére egy szomorúságom: nem fektettem elég energiát abba, hogy meggyőzzelek, nem elég belekezdeni az irodalomhoz visszafordító kanyarba, teljesen vissza kell térned a költészethez. Nem tudom, végül megtetted-e, de én mindenképpen azon leszek, hogy kiderítsem. Addig pedig: Isten veled!
Életút
