Talán nem túlzás kijelenteni: az elmúlt ötven év magyar animációja nem lenne ugyanaz Pethő Zsolt nélkül. A 79 éves korában, vasárnap elhunyt zeneszerző művein generáción nőttek fel, ő szolgált összekötő kapocsként a huszadik század második felének legendás rajzfilmjei között. Ahogy pedig a gyerekek az elmúlt évtizedekben hazai gyártású, komoly színvonalat képviselő mesefilmek nélkül maradtak, úgy lett egyszeriben egyre kevesebb feladata is Pethőnek.
A Balázs Béla-díjas zeneszerző pályája a Gusztáv sorozattal indult a hatvanas években: a Nepp–Dargay–Jankovics hármas klasszikus sorozatának a főcímzenéjét is Pethő készítette, majd 73 epizódhoz adta még a nevét. Szinte az utcáról estem be „a magyar rajzfilm atyjához”, Macskássy Gyulához, ő segített aztán – foglalta össze a kezdeteket Pethő a MusiciansWho-nak adott 2012-es interjújában, ahol a rajzfilmek felé való fordulást szigorúan saját választásnak nevezte. A megannyi gyerekfilmhez komponáló szerző itt tette azt is egyértelművé: valójában felnőtt műfajnak tekinti a rajzfilmet, aminek humora a gyerekek számára sokszor nem is lehet egyértelmű elsőre. „Amikor még számos zenésszel készítettük a felvételeket, szinte fetrengtek a nevetéstől, annyira tetszett nekik egy-egy epizód.”
Merthogy a számos hangszert, vonósokat, billentyűket aztán teljesen egyedül, szintetizátorok segítségével kellett megszólaltatnia: ő felelt olyan klasszikussá vált rajzfilmek zenéjéért, mint a Mirr-Murr, a kandúr, a Frakk, a macskák réme, a Vízipók-csodapók, A nagy ho-ho-ho-horgász vagy az 1989-es Vili, a veréb. A magyar rajzfilmet tehát már fénykorában sem vetette fel a pénz: Pethő szerint neki kellett írnia, feljátszania, hangszerelnie a zenéket, illetve elkészítenie a hangfelvételeket. Persze, így nem volt olyan jó, mint élő hangszerekkel lehetett volna, de „a maga módján megfelelt a követelményeknek” – mondta el az említett interjúban.
A zenéket már a kész mesékhez írta: elküldték neki a kópiákat, ő pedig szabad kezet kapott, hisz mint a ManóProgram.hu-nak néhány éve kifejtette: a rendezők, akikkel együtt dolgozhatott, megbíztak benne. „A »kötelező« vázlatos irányt természetesen mindig megkaptam, de onnan aztán előttem a küzdés, előttem a pálya!” – tette hozzá a zeneszerző. Nagy rendezők pedig bőven jutottak mellé: az említett Macskássy mellett ott volt Foky Ottó, Dargay Attila, Gémes József és Ternovszky Béla is. Fokyval és Nepp Józseffel közösen bábfilmet is készítettek 1983-ban, a La Desodorát: kivételesen itt előre írhatott hozzá operát, a jeleneteket pedig utólag illesztették rá. Pethő elmondása szerint fiatalkorában még operaénekesnek készült, a szívéhez legközelebb pedig aztán is a bécsi klasszicizmus állt, az olasz opera és a német népzene mellett. És építhetett is aztán legendás zeneszerzőkre: az 1984-es Szaffi zenei rendezőjeként ifj. Johann Strauss műveivel tudott dolgozni.
Teljesítményét közben el is ismerték: 1991-ben Pannónia-díjat, 2005-ben Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet, 2013-ban Balázs Béla-díjat kapott. Művein három-négy generáció nőhetett fel, a szívéhez pedig elmondása szerint minden műve közel állt: elsőre csak a Vízipók-csodapóknál volt bizalmatlan, félt, hogy a pedagógiai jelleg miatt nem lesz a műfajra jellemzően kellőképp szórakoztató a sorozat. Aztán a dr. Kertész György halbiológus által írt mese is meggyőzte, tehát tévedett, mikor tartott az ötlettől – vallotta később.
A rendszerváltás után a számítógép-grafikák terén is alkotó zenészre pedig ez a tépelődés, önkritika a humor, önirónia mellett láthatóan jellemző volt. Milyen követelményeknek kell megfelelni egy főcímdalnál? Egynek, hogy a zene legyen odaillő, „de hát ez mindenre vonatkozik” – jegyezte például meg a ManóProgramnak. Hetvenöt évesen pedig pályájára így emlékezett vissza:
Mivel a magyar rajzfilm mára gyakorlatilag eltűnt a pénzhiány miatt, nekem sincs igazán feladatom most. Sok mindent más körülmények között máshogy tettem volna, így vegyes érzelmekkel tekintek vissza eddigi pályámra. Ennek ellenére úgy foglalnám össze: így is jó volt...
A magyar kultúrát gazdagító művek kapcsán mi viszont elmondhatjuk: így volt a legjobb, és az igazán szomorú, hogy már nincs így. Köszönjük, Pethő Zsolt!
