De még mindig itt van velünk, és nem csak a pár esztendeje kikapart koponyacsontjai formájában: itt van az ő emléke és képmása a Városligetben, itt van az ő krumplilevese a gyomrunkban, itt van az ő mímelt puritanizmusa a kopott metlachikon, itt van az ő nem létező tájszólása, itt van az ő szocialista erkölcse, itt van az ő hamis kiegyezése, és itt van még mindig az ő folyton-folyvást visszasírt, úgynevezett rendje.
Ez utóbbi a legnagyobb hazugság: Kádár alatt ugyanis minden volt, csak rend nem. Mert egy forradalom vérbe fojtásával és megszállással induló rendszerben az eleve lehetetlen. Persze hallgassuk csak meg a rendelőkben, talponállókban, satöbbikben elhangzó érveket, hogy mitől is volt itt rend: mindenkinek volt munkája, nem volt hajléktalan, nem volt este dorbézolás, nem voltak összefirkálva a falak, volt közbiztonság, meg 3,60 volt a kenyér, olcsó volt a benzin, egyre nagyobb lett a rántott hús, biztos volt a nyugdíj, és különben is: volt gmk, meg háztájizás. Ha csak azt tesszük tisztába, hogy itt munkahelye volt mindenkinek és nem munkája, akkor már rámutatunk az egész rendszer alaphazugságára, amiből logikusan következett tulajdonképpen az összes többi „pozitívum”. Egy olyan rendszerben ugyanis, amelyik azt hazudja, hogy minden ember egyenlő (kivéve, ha ötvenhatos, ha malomtulajdonos kulák volt az anyjának a szeretője, ha pártonkívüli, ha politikailag megbízhatatlan, ha nem érti a Párt szándékát, ha nincs foxija és maxija, ha..., ha... és még egyszer ha...), nem lehetett, nem lehet rend.
Az igazi rend (ami kicsit túlmutat azon, hogy nincs a panelház oldalára felfújva, hogy Modern Talking) ugyanis olyan, mint a jóság. Az pedig, ahogy erre a Gépnarancs című regény börtönkáplánja rámutat: választott. Vagyis kell hozzá a szabadság, a választás szabadsága. Az pedig nem volt a legvidámabb barakkban, hiába vágnák erre rá a rizlingfröccs mellől, hogy itt legalább lehetett választani, például a Merkurnál a Trabant és a Dacia közül, míg az NDK-ban és Romániában ez fel sem merülhetett. És lehetett választani az Ifiparkban is, hogy az Illés, a Metró, vagy az Omega koncertje előtt, alatt, esetleg után osztja ki a pofont Rajnák igazgató elvtárs. Aztán a nagy büdös konszolidáció után választhatott a halálraítélt, hogy szabadulását követően esztergályosnak megy, vagy utcaseprőnek.
Ennek a rendszernek a lényege, kovásza az elhíresült és egyébként szlogenszerűre butított következő kádári mondat: aki nincs ellenünk, az velünk van. Ne becsüljük le ezt a szentenciát, ne könyveljük el közönséges retorikai bravúrnak a Rákosi-féle tétel megfordítását: ez egy filozófiai alapvetés, a kedélyesen fridzsiderszocializmusnak és gulyáskommunizmusnak becézett, egyedül nálunk létező bendősovinizmus fundamentuma ez. Túlmutat ez a gasztrokádárizmuson, de erőst támaszkodik rá: a viszonylagos jólét („nálunk legalább augusztusig van sör, de Ceausescuéknál egész évben éheznek”), az önzés („ha nem lopod meg a gyáradat, akkor a családodat lopod meg”) és a közöny („mindenkire fröccsent sár”) elegye volt ez, amelybe nem is volt nehéz csatlakozni. Elvégre az élni akarás még arra is rá tudja venni az embert, hogy embertelen vagy éppen értelmetlen elvárásoknak megfeleljen.
Így aztán a passzív ellenállás is lehetetlenné válik, mert lehet, hogy valaki ugyan nem építi a szocializmust, de ha legalább nem rombolja, azt már nem bántjuk. Hallgathatja a Luxemburg rádiót is akár, ő már velünk van. Aki nem akar széthúzást, pártoskodást, mert neki az számít csak igazán, hogy elfűrészelgessen a telkén, az már velünk van. Aki ugyan csizmájában viszi a valutát Jugóba meg Jesolóba, de nem disszidál, hanem visszajön, az velünk van. Aki rendszergyűlöletét kocsmapultnál elhadovált, rögeszmés összeesküvés-elméletekbe, majd alkoholizmusba fojtja, az velünk van. Ha kéri, ha nem, velünk van, vagyis a párttal és a néppel. Akivel egy az útja az Öregnek is, hiszen ezt az indulót olyan szépen énekli ő is minden május elsején.
És hogy ezt a világot sokan sírják vissza 2012-ben is, az azt jelenti, hogy az Öreg még mindig velünk van, de most már egyben ellenünk is. Mert ez a negyven évig tartó, megszállással kiegészített egyenlősdis utópiakísérlet nagyon sokba került ám, és még most is fizetjük, most is rombol közöttünk. Mi fizetjük, miközben az Öreg azon morfondírozik: a csontjaimat is keresik, meg vissza is sírnak. Aztán huncutul mosolyog, tán még csippent is egyet a szemével.
