„Mindenkinek igaza van” – Megáll az idő
Virág elvtársból börtönviselt, amnesztiával szabadult alkoholista „politikai” lesz, aki annak örül a legjobban, hogy azért ezt a kevertet még nem tudták elrontani. Mégis: hiába Őze Lajos zseniális alakítása a Gothár Péter rendezte és Bereményi Géza által írt kultfilmben, ő és a politika itt csak mellékszerepet kapnak. A csajozás, a kólamámor és a kamuangollal nyomott rock and roll ugyanis simán lenyomja a párttitkár elvtárs felszabadulását vagy a rögeszmés igazgatóhelyettes által képviselt államérdeket, az ősök szövege a múltról pedig egyszerűen érthetetlen. „Az sem véletlen, hogy milyen színvonalon vagánykodik az ember, és ez nem színvonal szerintem.” Mondja búcsúzóul Pierre, majd messzire hajítja a cseresznyepálinkás üvegét, és nekimegy a határnak. A többiek meg itt maradnak portást lefizetni, falra vizelni, patkányokat macerálni és Honthy Hannán vihogni.
„Ötvenhat?! Ez hogy lehet? Én ezt nem!” – Csinibaba
Még mindig konszolidálódunk, de már a rendszerváltás után nézzünk erre vissza. Tímár Péter filmjét gyakran éri az a vád, hogy elmusicaleskedi az egypártrendszert. Igaz. De a gazos, romos gyártelepét, a rendszer ex-ÁVH-s, lokális helytartójának műbőr kalapját, a Ki Mit Tud? tömbselejtezőjének zsűritagjait nézve nagyon nehéz nosztalgiát látni a táncdalslágerek díszletei közé. A sztori ugyan ellaposodik, de az olyan gegek, mint Sztálin mutatóujjának erotikus segédeszközként való ábrázolása, Dolák-Saly Róbert Kádár-paródiája, az ajnározott, de meghallgathatatlan lemez, azért komolyat döccentenek rajta. És kevés olyan elegáns ábrázolása van a gulyáskommunizmusból való kiábrándultságnak, mint amikor Anita Ekberg Trevi-kutas jelenetének megostromlása filmszakadásba torkollik.
„Osztályon felüli minőség, magzatom” – Ismeri a szandi mandit?
Ugyan tombol már az új gazdasági mechanizmus, vagyis az elvtársak túl vannak az önkritikán, mégis: Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia vették a bátorságot, hogy egy gyár működésén keresztül bemutassák, hogy ennek az egész szocialista izének tulajdonképpen semmi értelme. Mert ugyan a nagyvállalat területén kígyóznak a csövek, de hogy mi folyik bennük, azt nem tudja senki. De ez igazából nem is érdekel senkit. Mindenki arra figyel, hogy ne tegyen kárt se magában, se a munkában: ezt annyira komolyan veszik, hogy még a kapálást is tudományos kiskáté alapján végzik. Amikor pedig pihennek a dolgozók, akkor is össze vannak zárva, kreativitásuk eredménye pedig nem több, mint egy tavacskában, rózsaszín léggömbök között, irányíthatatlanul vergődő magányos kishajókban ölt testet.
„Enni kell, inni kell, aztán meg jöhet a többi” – Veri az ördög a feleségét
Túl vagyunk már a konszolidáción, sőt az új gazdasági mechanizmuson is, hovatovább ott tartunk, hogy már egy közönséges vidéki maca is titkárnője lehet a Fontos Budapesti Elvtársnak. Akit egy protekció kikunyerálása ürügyén, augusztus 20-a alkalmából jól meg kell tömni rétessel (ami persze nem olyan, mint régen), csak vigyázni kell a tóduló alkesz barátokkal, (kéréseik persze volnának nekik is) szórakoztatni kell a Fontos Elvtárs butácska, de világot (vagy legalábbis Nyugatot) látott lányát, és ügyelni kell, hogy a nagypapa lehetőleg ne a klerikális természetű emlékeivel hencegjen. De a Fontos Elvtárs csak csipeget, hiába a nótával kísért, sárgálló húsleves meg a töltött csirke. Rossz szegénynek a gyomra. Aztán jön a vihar meg a tűzijáték, de semmi több: minden megy tovább, ahogy eddig.
„Szabjanak ki rám valamilyen büntetést” – Forró vizet a kopaszra
Kafkai vízió a nyolcvanas évek paneldzsungeléből a szerencsétlen borbélyról, aki egyszer csak kopaszra nyírja kuncsaftját. És amíg nem bűnhődik meg, addig annyira nem találja a helyét, hogy saját lakása helyett máshova megy be: igaz, az élet ott is ugyanolyan unalmas lehet, mint nála. Aztán a kopasz áldozatával közösen levezényelt jótétrohamával elszabadítaná a poklot. De csak addig jutnak, hogy csárdást hallgatva eltervezik: ha majd a nagyok egymásnak esnek, akkor egy azbesztbunkerba mennek lekváros derelyét zabálni konzervsonkával, és egy periszkópban nézik végig, miként dől össze a világ. De ehelyett visszatérnek a mindennapjaikba, újra elkövetni hibáikat, hogy kezdődjön előröl minden.
„Akkor gondolva van” – Egészséges erotika
Milyen meglepő: Tímár Péter is egy gyárat választott, hogy bemutassa, miként is működik a rendszer: fordítva. Fordítva fűzték be ugyanis a filmet, a színészek fordítva játszottak (Rajhona Ádám állítólag ma is tud fordítva káromkodni), és politikai kétértelműségekkel hemzsegő, megbabrált mondatokkal beszéltek a szereplők. Érteni persze lehetett azt, hogy gusztus huszadika, kotmányunk ünnepe, Lada-gyár, materialista libidókutatás, ahogyan az is világos, hogy mi a poén abban, hogy egy nőket alkalmazó üzem túltermel egy olyan termékből, amire senkinek nincs semmi szüksége. Aztán a lécláda pont egy hiánycikktől, a szocialista prüdéria által tiltott egészséges erotikának köszönhetően lesz kelendő. De ennek bizony már nem a megszokott hétköznapokba való visszasüppedés lesz a vége, hanem mindent felemésztő tűzvész, amelynek során kiderül az is, miért ne rakjunk benzint a porral oltó készülékbe. Mert ahol egy tűzoltó megjelenik, ott tűz lészen hamarosan.
„Levelet kaptam, lájf” – Moszkva tér
A Megáll az idő kistesója. Kanyarban van már a rendszerváltás, és bizarr módon két temetés (Nagy Imréé és Kádár Jánosé) között zajlanak a legnagyobb bulik, beleértve a cinkelt tételekkel lejátszott érettségit is, a nagy vonatjegybizniszt és a szüzesség elvesztését. A történelmi idők súlyát csak az önmagát cinikusra alkoholizáló, tankönyvet az asztalhoz csapó tanár és az okoskodó, fontoskodó Ságodi méri fel. A disszidens felmenőkkel bíró Petya vagy az újgazdagcsemete Kiegler és a rejtélyesen befolyásos apukával bíró fősuttyó Royal viszont pont úgy vannak ezzel az egésszel, mint Gothár Dinije és Pierre-je: lógatják a lábukat, a vörös zászlók között kiflit majszolnak a Szabadság-híd közepén. De hamburger is van már, csak még teletömik mocsok csalamádéval.
