Számtalan mítosz, legenda, anekdota fűződik az MSZMP főtitkárához. Legyenek bár igazak vagy tudatosan gerjesztettek, esetleg maga Kádár János által gondosan felépítettek, a nagy részük ugyanoda fut ki: egy puritán, munkásosztálybeli ember képét adják, aki a nép fia, csak hát „történelmileg úgy alakult”, hogy a vezetőjük lett. Ennek az imázsnak természetes alapját adja Kádár születésének homályos (vagy annak látszó) körülményei. Legendássá vált elnyújtott „vaálságát”, írásmód szerint ejtett, egymás mellett álló t és j hangjait („a szocializmus útján”) például annak tulajdonítják, hogy a főtitkárnak állítólag nem a magyar volt az anyanyelve. Édesanyjának, a Fiumében (ma Rijeka, Horvátország) dolgozó cselédlánynak, Czermanik Borbálának viszont igen, noha a mai Szlovákia területéről származott. Fiát hajadonként hozta világra, ezért is kapta a keresztségben Kádár a Czermanik nevet, ez módosult később a papírokban Csermanekre.
A kis János nevelőszülőknél is megfordult, majd elkezdte 1918-ban az iskolát Budapesten. Ez valószínűleg nagy hatással lehetett rá, mert utolsó beszédében is megemlíti ezeket az éveket: „Mert én ugyan primitív ember vagyok, én csak négy akkori elemit jártam és négy akkori polgárit – ez egy kicsit jobb volt akkor, komolyabban vették. A gyerek legalább megtanult írni, olvasni, és nem örök újítás, hogy minden évben más a rendje stb.” Ezután a majdani korszakos egyéniség még szakiskolát is végzett: írógépműszerész lett belőle.
Angyalföldön is megverve
A munkásként nem sokáig tevékenykedő Kádárnak abból a korszakból is vannak népmesei elemei, amikor az illegális kommunista mozgalom tagja volt. A biztos adatok onnan vannak, hogy noha a kor kommunista divatjának megfelelően Kádár is váltogatta a nevét (volt Lupták is például), de mivel ezeket értelemszerűen nem ő kezelte a hűvösön, így nem is nagyon lehetett a tényeket a proletárlegendárium szolgálatába állítani.
Persze azért próbálkozott: terjedt róla, hogy a körmeit letépték, a szájába vizeltek és hogy a gyomrát tönkretették, de Rainer M. János történész rávilágít, hogy ahogy Horthy börtönében, úgy Rákosi rácsai mögött is azonnal vallott, semmiféle vegzálásra, kínzásra nem volt szükség ugyanis soha nem tanúsított ellenállást, „gyáva volt, mert félt a fájdalomtól”.
Kell tudni ütni
Utolsó névváltoztatásáról is pontos dátumunk van már: két éve beszélt Kovács Zoltán államtitkár a Soha többet harmadszor! elnevezésű jótékonysági árverésen, hogy a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium pincéiben tett nagytakarítások alatt poros Lenin-portrék és kopott vörös csillagok között találtak egy iratot, amelyben egy bizonyos Csermanek János 1945. március 20-án azt kéri, engedélyezzék neki, hogy a továbbiakban a Kádár vezetéknevet használja. Bejelentett lakcíme ez volt: Budapest, VI. kerület, Andrássy út 60. Elgondolkodtató a dátum, mert Magyarország felszabadulásnak nevezett szovjet megszállása csak két hét múlva, április 4-én ment végbe. A Terror Házában ma is ott kísért a puhaként elkönyvelt Kádár belügyérként megfogalmazott gondolata: „minden eszközzel kell tudni ütni”. Ez azért árnyalja az 1956 után kialakított Kádár-imázst: a Svejket folyamatosan újraolvasó, az üzemi látogatásokon viccelődő, a hokedlin ülve, lábosból falatozó, sakkszerető, a vadászatokon termoszból teázó apafigurát.
A puritanizmus azonban egy közönséges, tudatosan felvett és ápolt póz volt. Az önmegtartóztatását hirdető Öreg vezette Egyetértés vadászatain viszont kifejezetten pazarlóak voltak az elvtársak: gyakran egy tisztásnyi fácánnal végeztek például. Aztán Kádár betemettette például ’56 után a villája udvarán álló fűthető medencét, és tyúkokat tartott ott, amelyeket a teraszról dobált krumplihéjjal etettek feleségével, Tamáska Máriával. Azonban Majtényi György történész rávilágított arra, hogy az úszásról olyannyira nem tudott elszakadni a tenger mellett felnőtt politikus, hogy még a pártfőiskola uszodájában is sokszor csobbant. De az sem épült be már be a köztudatba, hogy állítólag időnként a Városliget másik oldaláról, a Széchenyi fürdőből slaggal szivattyúzták át ide a vizet.
Mercedes és krumplis tészta
Fontos árny a képen az is, hogy a szovjet harckocsikról a hatalomba huppanó „nép fiáról” azért születtek olyan cikkek még a hatvanas évek elején, amelyek úgy ábrázolták Kádár elvtársat, hogy arra még Rákosi, de később talán Kim Ir Szen észak-koreai vezér is büszke lett volna. Takács Róbert Politikatörténeti Intézetben tartott előadásában idézett fel egy Népszabadság-cikket, amelyben Kádár nyírségi látogatása során pont akkor hull le „az életet adó eső”, mikor a főtitkár leteszi a lábát a földre. Ottléte alatt pedig ragyog a szivárvány és a munkások arca. De Takács hozzáteszi azt is: igyekezett azért Kádár, hogy emberközelisége szembeállítható legyen Rákosi kultuszával. 1962-ben vélhetően azért ünnepeltetett meg fű alatt a főtitkár ötvenedik születésnapja, mert elődjének nevetségessé fajuló évfordulója (Rákosi 1952-ben volt 60 éves) még túl közeli élmény volt. Takács felidézte azt is, hogy az imázs nem mindig volt tökéletes. Gyurkó László az Arcképcsarnok történelmi háttérrel című könyvébe ugyanis baki csúszott: mert az még rendben van, hogy Kádár közvetlenségét azzal domborítja ki az író, hogy megállíttatja autóját, hogy bedobjon egy sört útközben a vezér, nehogy előbb érjen oda a tervezettnél vendéglátóihoz. Csak hát a krumplis tészta legnagyobb hazai rajongója, ugye, Mercedesszel közlekedett.
A „se igen, se nem” mismásolása viszont nagyon is valós elemmé vált az elkövetkezendő esztendőkben. A Kádár-rendszer politikai retorikának több forrás szerint is azért lett része a kettős beszéd, mert a névadó pártfőtitkár a gyűléseken sosem elsőnek szólalt fel, hanem csendben meghallgatott több szónokot is. Ők idővel rájöttek, hogy jól teszik, ha dupla fenekű mondatokat használnak, mert akkor az „Öreghez” és véleményéhez utólag is csatlakozhattak. Takács emelte ki ezt is: vidéken ugyanígy mindig a vendéglátó szólt először, a főtitkár csak utána. Így volt ez 1956-tal is: mikor az ellenforradalom szó már túl kemény és vonalas lett, a konszolidációval előjött a sajnálatos októberi események szóösszetétel. Beszédes, hogy Nagy Imrét, ahol csak lehet, Kádár nem nevezi meg, utolsó beszédében is csak egyszer, előtte pedig az azóta elhunyt emberként emlékezik meg róla.
Hamis legitimáció
A nép áradó szeretete sem volt annyira kikristályosodott és kézzel fogható, amint azt megszépülő emlékekből halljuk újra és újra. 1957. május elsejét szokták Kádár János és népi rendszere legitimációjának megszilárdító aktusaként értékelni, „az egy csoda volt, hogy ott összejött egymillió ember”, mondta a Múlt-kornak adott interjújában Kádár tolmácsa, Barta Istvánné. Nos, Biszku Bélát idézzük a Bűn és büntetlenség című dokumentumfilmből, ő a jelenséget jóval profánabb okokkal magyarázza: buszokkal hozták fel a pártszervezetek vidékről a tagokat, ennyi hát a legenda. Az viszont már szilárd tény, noha egy sorstragédiában akár még mesterkéltnek is hatna, hogy Kádár pont akkor halt meg, amikor a párt rehabilitálta Nagy Imrét.
