- Rohadj meg, te szemét, hát rácsukod a gyerekre az ajtót?!
– Fotocellás, nem én voltam. Ha nem tetszik, szóljon felfelé, vagy írjon nekik levelet!
– Na de maga közelebb van hozzájuk, írjon nekik maga!
– Én nem írhatok, fogja már fel, koszos bunkó!
A fenti párbeszéd szombat délelőtt hangzott el a Városligetnél 30-as buszon a sofőr és egy piros lufipudlit szorongató, atlétás ötvenes között. Ennél stílszerűbb párbeszéddel akkor sem hangolhattam volna a Kádár János 100. születésnapja alkalmából felállított mobilszobor-avatásra, ha 24 órát végigmantrázok a Megáll az idő legsikerültebb be- és kiszólásaiból. A Fiumei úti Nemzeti Sírkerthez érve azonban már a fenti párbeszédnél jóval töményebben és direktebben kaptam meg a Kádár-nosztalgiát: már a kapuban hallatszott a bömbölő Vörös Csepel, és sűrűn szállingóztak a vörös szegfűk a Munkásmozgalmi Panteon felé.
Szörp a kólásüvegben
A vörös és a piros amúgy annyira uralkodó szín volt, hogy a továbbiakban inkább azt írom majd le, ami eltért ettől. Azonban a sorszám szerint beállított koszorúkban a virágok, a Kádár János Baráti Társaság egyen-nyakkendője és sála, a Barett-sapkás aktivisták által tartott molinó („Köszönjük, János bácsi”), a kocka-Lada, a csomagtartóján árult Che-matrica, a VOR-zakó alá, viszont ing fölé húzott Kádár-póló mind-mind vörös volt. A Castro-bor viszont – ha jól láttam – már fehér. Viszont piros volt annak a kólásüvegnek a címkéje is, amely az egyik bokor alján pihent meg: na de nem ám az imperializmus bódító italát forralta benne a hevítő, ragyogó májusi napsugár: színre is be lehetett lőni, hogy abban bizony közönséges, felhígított narancsszörp érlelődik.
Az ilyen apróságokra azonban mindjárt kevesebben figyeltek oda, amint megérkezett a szocialista rendszer névadójának sírja mögé helyezett talapzatra a mobilmellszobor. Még a Kádár arcképével díszített tölgyek között dedikáló Moldova György (nem volt rajta semmi piros) kempingstandját is ott hagyták sokan. A mobilbüsztöt fehér lepel takarta, amely egy gumipókkal volt ráerősítve, méghozzá nyaknál. Néhány pillanatig tartott ez a meglehetősen groteszk állapot, a szervezők gyorsan kiszabadították a szorításból Várhelyi András alkotását. Maga a mobildarab amúgy azért nem került kezdésre a helyére, mert a szállító autó karambolozott Budapestre jövet.
Posvány, okádék
Aztán egy tölggyel arrébb, a Himnusszal kezdetét vette az ünnepség, de hogy már az elején világos legyen az esetlegesen arra tévelygőknek, hogy hova is került, mindjárt be is játszottak Kádár János beszédéből egy részletet. Tényleg nem bíztak a véletlenre semmit: az 1957-es május elsejei szavait játszották le. „Az 1956 októberi események menetében a fasiszta magyar burzsoázia, amely egyrészről az ellenforradalom posványába süllyedt áruló Nagy Imre-csoporttal, másrészről az amerikai nagytőke által vezetett nemzetközi imperializmussal szövetkezett, megdöntéssel fenyegette a Magyar Népköztársaság társadalmi rendjét.” A helyeslő bólogatások után a Kádár János Baráti Kör elnöke, Moravcsik Attila köszöntötte a megjelenteket: például az MSZMP-t, valamint a kongresszust tartó Magyar Kommunista Munkáspártot. (Itt egy zárójeles megjegyzés erejéig érdemes megállni, és felidézni Thürmeréknek a válaszközleményét, amelyben a Gyurcsány-féle DK, Kádártól való elhatárolódására reagálnak. Címe ennyi csak: Okádék.)
De Moravcsik fura módon azt az MSZP-t is idecitálta, amelyet pár perc múlva Moldova szidott le, amiért nem hoztak még egy szál virágot se. Beszéde javarészt egy Kádár-életrajz volt, a sírok és a mackóalsóhoz nejloninget húzó emlékezők között sétálva csak arra kaptam fel a fejem, mikor így szólt: Rákosi alatt megmutatkoztak az antidemokratizmus jelei. Moravcsik egyébként Fidel és Raul Castro után megkapta az általa elnökölt baráti kör által kiosztott Kádár János emlékérmet, mivel ő szerény és önzetlen, továbbá nagy munkabírású, demokratikus légkört teremtő vezető.
Sapkáját és dedikálásra szánt könyveit hátrahagyva kezdte meg beszédet Moldova György. Keményen indított ő is, pedig végig a könnyeivel küszködött: proletár szentnek nevezte Kádárt, később az őt legyilkosozóknak azt üzente, hogy dobják ki a Bazilikából Szent István jobbkezét, mert neki is voltak áldozatai. Később is előkerült országalapítónk, emellett párhuzamba állította még az egykori műszerészt Mátyás királlyal és Kossuth Lajossal is, Batthyány Lajos pedig úgy került be a legendáriumba, hogy bezzeg az ő sírjának kirablóit – Kádár személyes parancsára, természetesen – három nap alatt megtalálták, a proletár szent hantjának gyalázói viszont ma sincsenek meg. De – folytatta Moldova – az emléknél csak az emlék emléke erősebb, mert Kádár János ravatala a szívekben áll, és láthatatlan csillagként most is utat mutat a társadalom kirekesztettjeinek egy elviselhető jövő felé. Mondjuk azt is mondta, hogy ez az ország nem méltó Kádár emlékéhez.
A létszám
Csernok Attila szavait már jóval kevesebben hallgatták, mert a szoborhoz vették a legtöbben az irányt. Moldova a leleplezés után megsimogatta azt, a koszorúk elhelyezését követően a zenekar a határozott kérésnek megfelelően eljátszotta az Internacionálét. (Naná, majd Cee Lótól a Forget You-t.) Nem vártuk meg, amíg levették a talapzatáról a mobilszobrot, amelyet idén vélhetően már nem, csak jövőre, feltehetően a 2013-as Forradalmi Nosztalgikus Napok (április 4., május 1. és május 26.) alkalmából vesznek majd elő.
Pár százan voltak kíváncsiak Kádár János századik születésnapjának megünneplésére. A távirati iroda tudósítása szerint az emlékezők között ott volt az 1956-os forradalom utáni megtorlásokat belügyminiszterként irányító Biszku Béla is.
