Nyikita Petrov orosz történész a múlt héten cikket írt a Novaja Gazeta című orosz lapba, amelyben arról értekezik, hogy a német támadás kezdeti szakaszának elsöprő sikerét látva Sztálin megpróbálhatott kiegyezni Hitlerrel. Az alku lényege az volt: a Szovjetunió átengedi Kelet-Lengyelországot, Ukrajnát és a balti államokat Németországnak, ha a Wehrmacht befejezi a támadást.
Ennek érdekében a szovjet diktátor bolgár közvetítéssel akart tárgyalni Hitlerrel, aki azonban csak az erőben hitt, és figyelemre sem méltatta a szovjet ajánlatot.
A hetvenöt évvel ezelőtt megindult német hadjárat kapcsán gyakran felmerül: Hitler legnagyobb tévedése volt, hogy nem próbált meg a Sztálin elleni támadást követően – akár bábállamok létrehozásával – új és elszánt szövetségesekre szert tenni. Annak ellenére sem, hogy a kommunizmussal torkig lévő lakosság sok helyen felszabadítóként ünnepelte a bevonuló németeket.
Ennek a tömeges elégedetlenségnek, elfordulásnak tudatában lehetett Sztálin, amikor megtette azt az ajánlatát, amelyről Petrov írt.
Nyikita Petrov szerint a tárgyalásra Sztálin az NKVD veteránját, a tizennégy éves kora óta a szovjet titkosszolgálatnak dolgozó Pavel A. Szudoplatovot küldte (ő szervezte meg a Trockij elleni merényletet is, 1944 után pedig a szovjet atomprogram számára szerezte meg az amerikai atomkutatási eredményeket). Mindezt Petrov azonban csupán Berija 1953-as koncepciós perének anyagából kiindulva állapította meg. Az érdekes adalékról megkérdeztük Ungváry Krisztián történész véleményét is, aki óvatosságra intett: mivel a peranyagból származik ez az információ, a hitelessége erősen megkérdőjelezhető. De még ha igaz is lenne – érvelt a téma ismert magyar kutatója –, nem tudhatjuk, részben a szovjet források kutathatatlansága miatt, hogy Sztálin mennyire gondolta volna komolyan az ajánlatot, elvégre a Szovjetunió a „nagy honvédő háború” előtt, 1939 és 1941 között szinte minden szomszédját megtámadta és lerohanta. Azt sem tudni, mennyire tűnhetett volna reálisnak a mozgásba lendült, mindaddig győzedelmes ötmilliós német hadigépezetet megpróbálni megállítani egy ilyen félajánlattal.
De miért nem volt – például Ukrajna estében – Hitler reálpolitikus? Miért választotta a megszállást, pusztítást és sok helyen a népirtást ahelyett, hogy a háború megnyeréséhez új és lelkes szövetségest nyert volna általa irányított, antikommunista bábállamok létrehozásával?
A második világháború első két évében a német hadsereg diadalt diadalra halmozott, a Bretagne-tól Kelet-Lengyelországig érő tengelybirodalom háromszázmillió embert fogott össze. A szövetséges Szovjetunió látszólag mit sem sejtve teljesítette a két ország közötti, Molotov–Ribbentrop-paktum szerinti szállításokat, mígnem Hitler megindította látszólag esztelen támadását a keleti nagyhatalom ellen. Joszif Sztálin állítólag olyannyira meglepődött szövetségese árulásán, hogy napokra lebénult a sokktól, miközben a Wehrmacht elképesztő tempóban foglalta el a szovjet birodalom óriási nyugati területeit.
A szovjet impotenciáról, a németek megállításáról és a német győzelem lehetőségeiről azóta is heves viták folynak a történészek körében, ezért a hetvenötödik évforduló alkalmából Ungváry Krisztiánnal számba vettünk néhány népszerű hitet és tévhitet a Barbarossa-terv kapcsán, amely végül a Harmadik Birodalom bukásához vezetett. Lássuk!
Az első és legszélesebb körben elterjedt elképzelés még a szovjet „nagy honvédő háború” mítoszának maradványa, miszerint a gyanútlan Sztálint váratlanul érte, hogy Németország megtámadta.
Maga a támadás nem, legfeljebb az időpontja lehetett váratlan a szovjet diktátor számára – húzta alá Ungváry. Sztálin sosem bízott Hitlerben, sőt ő maga is valószínűleg úgy gondolta, hogy becsapja a német kollégát a megnemtámadási szerződéssel, a Molotov–Ribbentrop-paktummal. Azzal is tisztában volt, hogy ez csak egy meghosszabbított fegyverszünet, a német fenyegetés, a hamarosan bekövetkező összecsapás ténye egyértelmű volt. Csakhogy Sztálin úgy gondolta, megelőzi Hitlert, éppen ezért a szovjeteknek semmilyen védelmi tervük nem volt, a hadsereg is a támadást gyakorolta – ennek is volt következménye egyebek között, hogy a Wehrmacht úgy hatolt át az országon, mint kés a vajon. A német hadsereg mozgósítása a vasutak miatt egyébként is nagyon gyors volt a szovjetekéhez képest, alig egy hónap, amit Moszkva feltehetően alaposan alábecsült.
A történészek közül sokan úgy vélik, hogy az egész támadás akkor bukott el, amikor a német hadsereg támadása Moszkva alatt sárba, majd fagyba fulladt – azaz elkéstek.
A Wehrmacht tizenkilencre húzott lapot, az is a csodának, illetve a szovjet védelmi tervek hiányának köszönhető, hogy egyáltalán ekkora sikereket elért – véli Ungváry. Ilyen szempontból pedig részletkérdés, hogy elfoglalja-e Moszkvát, a kulcskérdés az ellátmány, illetve annak hiánya volt: a Sztálingrádban harcoló 6. hadsereg például 1943 áprilisára ellenséges behatás nélkül is részben éhen halt volna, mert a Wehrmacht az utánpótlási kapacitások szűkössége miatt egyszerűen nem tudta élelemmel ellátni őket. Üzemanyag terén is katasztrofálisan álltak a németek, de hiába érték volna el a kaukázusi olajmezőket, azzal sem értek volna sokat: 1942 őszére sikerült elfoglalni néhány olajkutat, ám ezeket a szovjetek olyan szinten megrongálták, hogy a németek képtelenek voltak belátható időn belül helyreállítani – 1943 januárjára egyébként a szovjetek ki is szorították őket a térségből.
Ahhoz, hogy Hitler diadalmaskodhasson, teljesen más politikát kellett volna követnie Ungváry szerint. Ezt a háborút ugyanis a szovjet lakosság segítsége nélkül lehetetlen volt megnyerni – ezt a későbbi események be is bizonyították.
Ebből következik az az utóbbi időben egyre inkább köztudatba kerülő tény, hogy kétmillió szovjet állampolgár szolgálta a Harmadik Birodalmat, ebből a fegyveresek száma is egymillió körül lehetett. Az ukrán nép jelentős része eleinte felszabadítókként üdvözölte a Wehrmachtot, ráadásul Szolzsenyicin maga is felvetette egykor, hogy ha a német fennhatóság alá került szovjetek a lehetséges autonómia legkisebb jelét tapasztalják, milliószámra özönlöttek volna a náci lobogó alá harcolni a gyűlölt kommunista Moszkva ellen. Azaz ha a németek felállítanak egy báb-Oroszországot vagy báb-Ukrajnát, biztosan győznek.
Hogy mennyire szűkölködtek a németek élelmiszerben, jól mutatja, hogy míg Magyarországon 1942-ig egyáltalán nem volt jegyrendszer az élelmiszerre, Németországban már 1939. szeptember 1-jével bevezették; öt és fél évig a lakosság szigorúan kimért, a későbbi magyar élelmiszer-juttatásnál jóval szűkösebb fejadagokon élt.
Egyrészt a náci ideológia mellett Hitler parancsai is egyértelműen kizártak bármiféle autonómiát, mert a Führernek nem volt célja életben hagyni a helyi lakosságot a mezőgazdasági termelésben kulcsszerepet játszó parasztokon kívül. Másrészt német közgazdászok hideg fejjel kiszámolták, hogy Németország, szövetségesei és a megszállt Nyugat-Európa lakosságát csak akkor lehet rendesen ellátni élelemmel, ha a szovjetektől elveszik, akik ezért szükségszerűen éhen halnak. Ha nem ők, akkor Európa többi része kezd el éhezni, például az a Franciaország és Olaszország, amely az angolszász tengeri blokád előtt még gyarmatairól importálta az élelmiszert – ezt pedig Hitler nem engedhette meg magának. Ahhoz viszont, hogy a szovjet lakosság tényleg fegyvert fogjon Sztálin ellen, a németeknek földet kellett volna osztaniuk, ami eleve keresztbe tett volna a szándékolt kirablásnak.
Másrészt a Sztálin által is szított partizánháború olyannyira elmérgesítette sok helyütt a helyiek és a németek viszonyát, hogy esély sem volt semmiféle együttműködésre. Ahol mégis, ott esetenként a helyi német parancsnokok improvizáltak valamiféle autonómiaféleséget. Ezek a helyi kezdeményezések a háború előrehaladtával egyre toleráltabbak lettek, de sosem fordultak át egy németbarát autonóm állam koncepciójába.
Hitlernek egyébként is szavajárása volt, hogy mindig bankot játszik – a Szovjetunió ellen nem jött be a szerencsejátékos hozzáállás, a német támadás összeomlásával és a szovjet ellentámadással nemcsak Hitler birodalmának sorsa pecsételődött meg, hanem egész Közép-Európa történelmét is évtizedekre meghatározta a szovjet térnyerés.
