– Izgulok kicsit, hogy interjú közben vizsgáztatni fog rejtett irodalomtörténeti-nyelvészeti utalásokkal, és ha nem veszem a lapot, meglesz a véleménye rólam.
– Nem ismerem magát, ezért még az is lehet, hogy így lesz.
– Egy professzor mindig vizsgáztat?
– Nem, néha előfordul, hogy kicsit háttérbe szorítja magában az értékelést, de tény, hogy én is gyakran tanárszemmel nézem a világot.
– Nem találtam meg a Facebookon. Meglepődtem, mert van olyan irodalomtörténész kollégája, aki a közösségi oldalra posztolt kis történetekből készített később nagy sikerű könyvsorozatot. Nem gondolt arra, hogy például Shakespeare-pletykákkal vagy nyelvészeti szösszenetekkel megjelenjen a közösségi oldalon? Nagy tömeghez lehet eljutni ezzel a módszerrel.
– Nem vagyok fent a közösségi oldalon. Igaza van, de ehhez már öreg vagyok, csinálják ezt a fiatalok. Szokás kérdése is, hogy az ember milyen formáját választja a közlésnek, én maradok a hagyományos megoldásoknál.
– Az elmúlt nyolc évben együtt élt egy olasz szerzővel. Milyen volt elválni?
– Szép volt, jó volt nyolc éven át az Isteni színjáték újrafordításán dolgozni, de jó, hogy vége a feladatnak. Danténak ügyes húzása, hogy a mű ugyan nagyon hosszú, viszont száz kis énekből áll, és azok rövidek. Három-négy oldalnyi fordítás után nemcsak nekem, hanem az olvasónak is meg lehet pihennie. Olyan tehát, mint egy modern képregény sok folytatásban, és ez a munkámat is megkönnyítette. Nem kavarodtam bele nagyon a hínárba, volt közben rengeteg más dolgom, olyanra is volt példa, hogy fél évre letettem – ekkora munkát nem lehet egy szuszra megcsinálni.
– Igen szokatlan egy fordításnál, hogy hatalmas tömeg jelenik meg a könyvbemutatón és a dedikáláson. Ilyenkor nem irigykedik önben a költő vagy az író, hogy a saját verseskötet megjelenése bezzeg nem érdekelt ennyi embert?
– Rezignáltan beletörődtem. Az Isteni színjáték klasszikus sláger, sejtettem, hogy nagy port ver majd fel.
– Mégiscsak több száz éves mű, tehát az újdonság varázsával nem számolhattunk.
– Olyan ez, mint közismert helyen egy nagy katedrális. Van nála szebb a világban, de mégis látogatják a turisták, és a sok ember még több embert vonz. Az újak talán azt gondolják, nem lehet rossz, ha ennyien kíváncsiak rá. Kultusza van – Dante idejében ilyen volt Vergilius nagy eposza, az Aeneis. Az sem a legjobb könyv, mégis mindenki azt olvasta. Dante nagy műve tulajdonképpen tankönyv, csodálatos mennyiségű információval, összefésülve benne a pogány és keresztény kultúra elemei.
– Laikusként nem egyértelmű, miért kell valamit újrafordítani, ráadásul ötödszörre. Változik közben a nyelv, és a mostani kor embere már nem érti a régit?
– Nem jó szó a kell, nem lett volna kötelező újrafordítani, de volt egy ilyen vágyam. Ha úgy tetszik, becsvágy – az új templomok építésénél is meg lehetne kérdezni, miért kell még egy, amikor van már belőle elég a városban. Volt bennem tanítói indulat is, megmutatni, hogy ez sokkal fontosabb könyv annál, mint ahogyan az irodalmiaskodás látni engedi. Sokan ugyanis a forma kedvéért olvassák a régi szövegeket – le is ragadnak annál, hogy megcsodálják a középkor csodás leheletét, és nem figyelnek a tartalomra. Másrészt valóban változik a nyelv, és szerintem szükség van huszonegyedik századi tolmácsolásra is. Amikor a modern bútort kitalálták, elhagyták a koloniál cirádáit, és ez sokakat megdöbbentett. Ma már sokszor azt mondjuk, az egyszerű a szép. Változik a kor ízlése – Babits idejében szentségtörés lett volna elhagyni a rímes formát, a háromsoros tercinák rímes láncolatát. Én nem ragaszkodtam ennyire a formához, inkább a tartalomra koncentráltam.
– A Vígszínház mellett beszélgetünk, és ettől a helytől nem messze lakott Réz Pál, akivel évtizedeken át éjszakába nyúló beszélgetéseik voltak. Elment ő is, akárcsak az ön A vastagbőrű mimóza című könyvének fülszövegírója, Esterházy Péter. Hogyan érinti a barátok elvesztése?
– A két eset nagyon különbözik. Réz Pál öreg volt, nyolcvanhat éves, akkor már meg lehet halni. Ez az élet rendje, szépen elment, tulajdonképpen már egy kicsit megváltás is volt ez számára, annyira leépült az utolsó időszakban. Esterházy más, ő ráadásul pontosan tudta, hogy mi történik vele – ez nagyon szomorú történet.
– Nemrég hallottam a rádióban beszélni egy nálunk működő, de amerikai diákokat fogadó főiskola tanárát, aki arról panaszkodott, hogy az utóbbi években megdöbbentő módon lecsökkent a hozzájuk érkező diákok tárgyi tudása. Itthon mi a helyzet?
– Szeretném megjegyezni, hogy az amerikai diákok tárgyi tudása mindig is nagyon alacsony volt. Ami a hazai viszonyokat illeti, angol szakon tanítok, és nem ugyanazok a diákok járnak oda most, mint mondjuk húsz éve. Már messze nem olyan elit dolog ott tanulni, mint korábban – akkoriban a magyar fiatalság krémje jött hozzánk, mert az anglisztika és az amerikanisztika kapu volt a világra, ahol mellesleg jól meg lehetett tanulni a nyelvet is. Ezt a funkciónkat elveszítettük – ma már ezer helyen tanulhatnak angolul, és bármilyen forrás elérhető akár a világhálón is. Az átlaghallgató, aki mostanában hozzánk jön, szerényebb érdeklődésű. Mondok egy példát: nyelvészetet tanítok, és úgy néznek rám a hallgatók, mintha a szomszéd srác lennék, aki vett magának egy motorbiciklit, és már másnap szétszedte apró darabokra. Ők csak néznek át a kerítésen, és csodálkoznak: a motor arra való, hogy száguldozzanak vele, minek szétbontani. Az öncélú analitikus érdeklődés megszűnt, rémült tisztelettel néznek, de nehéz meggyőzni őket arról, hogy érdekes a dugattyú is, nemcsak az, ha tövig nyomjuk a gázt.
– Akkor nem butábbak, csak más érdekli őket.
– Pontosan. Sok mindent tudnak, amit mi nem tudtunk. Azt sem mondhatjuk, hogy a középkorban butábbak voltak az emberek, mint az ókorban, mert nem faragtak gyönyörű márványszobrokat, és nem olvasták állandóan Homéroszt.
– Lépjünk el kicsit közéleti irányba: lassan két éve már működik a Magyar Nyelvstratégiai Intézet. Nyelvészként hogyan látja, mi haszna van ennek az új intézménynek?
– Nincs az érdeklődésünk homlokterében. Egy kiváló idős professzor az igazgatója, Bencze Lóránt, aki nagyon diplomatikusan látja el a feladatát – nem kívánt ellenpólust létrehozni a meglévő MTA-s Nyelvtudományi Intézettel szemben, így az előzetes félelmek nem igazolódtak be.
– Elmegy ősszel a kényszer-betelepítésről szóló népszavazásra? A Szombat című lap nemrég körkérdést intézett a magyar közélet néhány szereplőjéhez, zsidókhoz és nem zsidókhoz, köztük önhöz is. A migrációval kapcsolatos válaszai nem éppen a mai baloldali-liberális narráció szerint valók voltak. Az mondta: ne legyünk balekok, aki valahova bevándorol, az alkalmazkodjon, és szabad arról beszélni, hogy a migráció igenis biztonsági kockázatot jelent.
– Soha nem mondtam, hogy baloldali lennék – polgári konzervatívnak tartom magam. A kérdésére válaszolva: elmegyek szavazni, és elutasítom a népszavazást kezdeményezők kérdését, tehát igennel fogok szavazni erre: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” Főleg azért, mert én is megkérdezném a kormányt: ha ennyire nem akarja a bevándorlást, miért árul letelepedési kötvényt kínaiaknak több millió forintért? Ez is egyfajta kényszer-betelepítés, csak készpénzalapú – miközben engem nem kérdeznek meg róla, óhajtok-e Csang úrnak a szomszédja lenni. Nem szeretem az efféle blöfföt, jókora cinizmust érzek mögötte.
– Hogy látja, létezik olyan kulturális különbség, amely már nem áthidalható? A migránsok nagy része a miénktől gyökeresen eltérő kultúrából érkezik.
– Igen, létezik. Ráadásul becsapjuk az érkezőket, akik a jobb és szebb élet reményében jönnek.
– Azt nyilatkozta valahol, hogy a melegség ügye sokban hasonlít a száz évvel ezelőtti nőemancipációs harchoz. Hol tart most ez az ügy?
– A melegeknek is sikerül, akárcsak a nőknek: Amerikában már házasodhatnak az egyneműek, Berlinnek sok éven át nyíltan meleg polgármestere volt. Spanyolországban, egy mélyen katolikus országban is legális az esküvő, ami nagyon nagy dolog. Olyan ez, mint az időjárás: lassan, de feltartóztathatatlanul húzódik kelet felé.
– Ennek ellenére még Németországban sincs melegházasság.
– Valóban nincs, de ott azért megvalósult az egyenjogúság. Gondoljon bele, nem is olyan rég még nem volt szavazati joguk a nőknek Svájcban [a hegyvidéki ország 1971 februárjában adott – a nyugati demokráciák közül utolsóként – szavazati jogot a nőknek], miközben senki sem mondhatta, hogy ott elnyomják őket.
– Azt is mondta, hogy a melegházasság nagyon is konzervatív dolog. Ez első hallásra meglepően hangzik.
– Mi lehetne konzervatívabb annál, hogy az ember tartósan, egy életre elkötelezi magát ahelyett, hogy naponta váltogatja a partnereit? Aki házasságra lép, az maga és a világ előtt is vállalja, hogy tartozik valakihez, és kitart mellette jóban-rosszban. Szerintem örülni kellene neki, ha melegek akarnak házasodni, és nem ellenezni – a liberális felfogás sajátja, hogy nem kell elköteleződni, mert a kapcsolatok véget érnek egyszer, és akkor utána már csak hazugságban, kényszerek között él az ember. A mai világban, amikor a családok szétesőben vannak – bár egyes politikai erők állandóan a megerősítéséről papolnak –, örülni kellene, ha új családok alakulnak. Van egy Semjén nevű politikus, aki mindig a családról beszél, miközben ellenzi a melegházasságot. Két férfi vagy két nő nem alapíthat családot, nem segítheti-támogathatja egymást egy életen át? Cameron korábbi angol miniszterelnök mondta: „Éppen azért támogatom a melegházasságot, mert konzervatív vagyok.”
– Katolikusnak nevelték, ismeri a Bibliát. Hogy érinti a következő passzus? „Ha valaki férfival hál úgy, ahogyan asszonnyal szoktak hálni, mivel utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak, vérük rajtuk.”
– Édes uram, az Ótestamentum engedélyezi a többnejűséget, de én azzal sem értek egyet. Benne van az is, hogy „jósnőt ne hagyj életben”, mégsem tartanám helyesnek, ha valaki ezt a passzust megpróbálná a gyakorlatba ültetni. Már nem kövezzük halálra azt sem, aki házasságtörést követ el, pedig erre is találunk határozott felszólítást a Bibliában. Jézus egy alkalommal azt mondta a farizeusoknak: az újbor új tömlőbe való. Változik a világ, ráadásul a kereszténység erkölcsi vallás, nem pedig formális, az írást betű szerint betartó. A szándék a lényeg, hogy jót akarsz vagy rosszat.
– A szerelem valóság, Isten csak mese – állt egy szivárványszínű zászlón az idei Pride-on, ahol részt vettek a melegbarát ateisták is. Jót tesz a melegek elfogadásának, ha úgy fejezi ki valaki a szolidaritását egy csoport mellett, hogy közben megsérti a másikat?
– Mindenki szokjon hozzá, hogy olyat lát és hall, ami őt esetleg sérti. Tessék tudomásul venni, hogy ilyen a világ: sokszínű.
– De ez muníciót ad azoknak, akik azt mondják: ezek a melegek csak provokálni tudnak.
– Szerintem addig nem szabad szájkosarat tenni senkire, amíg cselekedete törvénybe nem ütközik. Ha így gondolja, hirdesse.
– Mi szükség van a felvonulásra? Vannak olyan konzervatív melegek, akik szerint kontraproduktív. Olyan véleményeket is hallani, hogy a meleg szervezetek beszorultak jogvédő szerepükbe – parádé helyett indifferens akciók szervezésével, például közös szemétszedéssel vagy városszépítő tevékenységgel hatékonyabban érnék el a társadalom elfogadását.
– Az évenkénti melegfelvonulás fontos és szép dolog, magam is boldogan veszek részt rajta. Több funkciója van: felhívja a lakosság figyelmét arra, hogy létezünk, ír rólunk a sajtó, az emberek kifejezhetik véleményüket, akár az elutasítót is. A lényeg, hogy erről szó legyen, mert az elhallgatás a legrosszabb. Másfelől örömteli látni, hogy mennyien vagyunk: jé, hát ez is meleg, az is meleg. Ez olyasféle öröm, mint például az ön által is szervezett székely fesztivál, jó érzés hasonlók között lenni. És végül: felemelő érzés, hogy az év egy napján kézen fogva mehetünk az utcán, és akár meg is csókolhatjuk a szerelmünket. Aki nincs érintve, aki – kamaszkorától fogva – nem érezte emiatt a félelmet és megaláztatást, az nekem ne prédikáljon. Közös szemétszedés, köszönöm.
– A Nagycsaládosok Országos Egyesülete szerint a melegfelvonulás rossz példát mutat a gyerekeknek.
– Ez nagy butaság, attól még senki sem lett meleg, hogy látott melegeket. Aki nagycsaládos, az biztosan mindentől félti a gyerekét, bár vannak nagycsaládos kollégáim – hithű katolikusok is –, akiktől nem ezt látom. Több gyerek esetén sokkal inkább előfordulhat a másság: egyik gyerek kicsit sutább, mint a másik, egyik erre allergiás, a másik arra – épp egy nagycsaládban kell sokkal türelmesebbnek lenni a másik iránt.
– Mit szól a Kocsis Máté kontra Ungár Klára ügyhöz?
– Nem ismerem Kocsis urat, nem tudok róla semmit. Nem tudom, hogy meleg-e, de ha az lenne is, senkit sem lehet erőszakkal előbújásra, coming outra kényszeríteni. Nem helyeslem, amit tettek vele. Az más helyzet volna, ha valaki látványosan buzizna, és utána buktatnák le. Mint a jobbikos Szegedi Csanád ügye – ilyenkor jogos azt mondani, hogy haver, figyelj, a nagyanyád is zsidó volt, ne acsarogjál ellenük.
– A Fidesz homofób?
– Nem, egyáltalán nem gondolom ezt. De lehetne emberségesebb.
– Váltsunk. Erzsi, Piri, Sári, Mariska, Rozáli, Ella, Bella, Juci, Karolina, gyertek vacsorálni. Nem véletlen az idézet: magyarnóta-estet tartott lányával, Nádasdy Vilmával a Klauzál téri Pepita Ofélia bár pincéjében. Az Index azt írta, ilyen, amikor a Budapest Tv találkozik a budapesti elittel. Honnan jött az ötlet az éneklésre?
– Játéknak indult – a bár vezetője felkért, hogy csináljunk valami vicceset. Mindig is szerettem a magyar nótát, szerintem méltatlanul alulértékelt műfaj ma Magyarországon. Nem számítottunk rá, hogy ilyen siker lesz – egy estét akartunk, tizenhét lett belőle. Nagyszerű zenészeket hívtunk, kompenzálandó, hogy nem vagyunk profi énekesek. Megható volt, hogy komoly emberek – néha valóban a budapesti elit – ültek a nézőtéren, és folyt a könnyük, amikor arról énekeltünk, hogy megkondult a kecskeméti öreg templom nagyharangja.
