Lassan az lesz a lengyeleknek az apácás történelmi dráma, mint a románoknak a kortárs kisrealizmus vagy a németeknek a bűntudattól terhelt múltfeldolgozás. A két éve a legjobb idegen nyelvű Oscart elnyerő Ida után megérkezett Anne Fontaine filmje, az Ártatlanok is. A kor a hatvanas évek helyett ezúttal a II. világháború vége, 1945: ekkor érkeznek vöröskeresztesek egy lengyel településre, hogy honfitársaikat mentsék. Ott találjuk köztük a fiatal orvosnőt, Mathilde-ot (Lou de Laage), akit egyik nap felkeres a kolostor apácája, és a segítségét kéri. – Menjen a lengyel vöröskeresztesekhez – küldi el rögtön, hogy végül mégis megszánja, és vele tartson. A zárdában döbben rá, hogy a helyzet a vártnál is súlyosabb: az önmagukat felszabadítónak nevező, valójában azonban megszálló szovjet katonák korábban sáskaként lepték el az épületet, megerőszakolva, állapotosan hagyva az ott talált nőket. Ha pedig tudjuk, ma is miként lép működésbe az áldozathibáztatás a megerőszakolt nők esetében, sejthetjük, a negyvenes években miféle szégyentől tartottak a szüzességi fogadalmat tett, Isten iránt elköteleződő zárdatagok.
„Amikor véget ért a háború, senki sem vette a fáradságot, hogy közölje velünk” – olvassuk Kurt Vonnegut korszakos regényében, az Éj anyánkban. Az Ártatlanok apácái előrébb járnak: ők tisztában vannak vele, hogy hiába zárultak le a harcok, számukra nincs vége a szenvedésnek. A kolostor feloszlatásától, a társadalom megvetésétől, a civilek közönyétől tartó nővérek nem véletlenül vetik egy francia vöröskeresztes nőbe minden reményüket. Abba a Mathilde-ba, aki távolabb nem is állhatna tőlük: családja kommunista nézeteiről beszél, szabadon táncol a klubban, szabadon szeretkezik, a hit sem igazán érinti meg őt. A kolostor tagjainak szenvedése, elesettsége annál inkább: így egyre több áldozatot vállal azért, hogy mindennap ott lehessen, és támogassa őket.
A különböző világok találkozása, a belső vívódások megmutatása jelentik Anne Fontaine filmjének legnagyobb erényét. – Nem lehetne Istent egy kicsit elfelejteni? – kérdezi az egyik apácától, miután hiába szeretné végre elvégezni a rutinellenőrzést, a másikat egyre csak marja a bűntudat, a szégyen, a tagadás. – Istent nem lehet zárójelbe tenni – érkezik a válasz.
A történtek miatt vívódó apácák ezt mutatják meg tökéletesen. Akad, akit csak rokonai vezettek erre az útra, hite nem volt túl erős, és a terhesség után úgy döntött, hogy ő innentől elsősorban anya, így nincs maradása. Ez is ugyanolyan érvényes, természetes választás lesz. De az elköteleződést nem lehet csak úgy félrerakni, elfelejteni. – A hit huszonnégy órás kételkedés és egy perc remény – halljuk egyiküktől. Kételkedés és alázat, a tudat, hogy a történtek ellenére is alárendelték magukat egy magasabb bizonyosságnak.
Érzékeny, gondolatébresztő és fájdalmas film az Ártatlanok, benne azzal a Lou de Laage-zsal, aki Léa Seydoux mellett – karakterében kicsit hozzá hasonlóként – a francia film nagy ígérete. A vártnál reménykeltőbb is az alkotás: azt állítja, hogy van esélye a megértésnek, a másik segítésének, a jövőbe vetett hitnek.
###HIRDETES2###
