– Igen lelkiismeretesen táplált internetes megjelenése van a Pulinak. Miért is?
– A verseny megköveteli. Rendszeresen fel kell kerülnünk a világhálóra, kétnyelvű blogot kell vezetnünk és YouTube-csatornánk van, ez előírása a Google Lunar X PRIZE-nak. Ha nem tennénk, először még csak felszólítanának minket hiánypótlásra, aztán akár ki is zárhatnának. Van, aki megússza annyival, hogy kirak egy linket. Mi nem ezen az úton járunk.
– A Holdra jutási verseny elsősorban gyorsasági: aki először feljut a szerkentyűjével és elvégzi vele a megkövetelt feladatokat, azé a 20 millió dolláros első díj. Beérnék akár az ötmillióval járó ezüstéremmel, vagy a különböző kisebb extra teljesítményekért (vízlelés, történelmi leszállóhelyre érkezés, Hold-éjszaka túlélése, leghosszabb megtett barangolás) járó 1-1 millió dollárral is?
– 2015 végéig megy a versengés. A középmezőnyben vagyunk a Pulival, de az, hogy valaki már lefoglalta a szállító rakétát, nem jelenti azt, hogy nyert is. Ez egy „egylövéses” viadal, egy sok kockázattal terhes dolog; bárkivel bármi megeshet. A kiírásban benne van, hogy az győz, aki végigviszi az egészet: elkészül a szondával, feljut vele a Holdra, leszáll, felvételeket készít, megtesz 500 métert és újabb felvételekkel jelentkezik. Ha valaki gyorsan leszáll, de ott fullad le az eszköze, akkor ott van, ahol a part szakad.
– Netán van valaki, akinek ez hordoz üzenetet?
– Nézze, az amerikai Astrobotic már az indulást is eltervezte, leszerződött a SpaceX-szel egy Falcon-9-es hordozórakétára, és már a leszállóegységet, valamint magát a rovert is gyártják. Nekik talán megoldott a teljes finanszírozásuk, de szinte másnak nincs is – nekünk sem. Ha mi harmadikként vagy negyedikként odaérnénk, már nem sírnánk, sőt, tulajdonképpen bármeddig jutunk is el, sikerként fogjuk elkönyvelni. Már eleve az is nagy szó, hogy beneveztünk, ott vagyunk a mezőnyben, és egyáltalán nem az utolsó helyen... Az csak az egyik cél, hogy a Holdra szálljunk a Pulival, de ugyanennyire fontos, hogy az ismeretterjesztő tevékenységgel ráirányítsuk a figyelmet az űrkutatásra, és magára a mérnöki-műszaki pályára is, illetve összefogást teremtsünk intézményekkel, vállalatokkal. A most lezárult félévben például a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen formatervező szeminárium foglalkozott azzal, hogy hogyan nézzen ki a Puli. Az egyetemisták átgondolhatták, hogyan kell extrém körülményekre tervezni. Ez az együttműködés nagyon gyümölcsözőnek bizonyult, lesz is folytatása.
– A szponzorok is így értékelik? Nyilván ők akkor járnak a legjobban, ha megjárná az útját a Puli...
– Ez így igaz, de kicsit tyúk–tojás jellegű a probléma. Nekünk nincs meg az a hátterünk, mint másoknak, az összes létező kapcsolatrendszerrel. Amink van, azt mi a semmiből raktuk össze másfél év alatt – a szó legszorosabb értelmében. Az anyagi részével összességében nem állunk jól, és a győzelemért esetleg járó 20 millió dollár nem is fedezné a kiadásainkat, de nem is erről szól a történet. Aki a díjat elnyeri, az elismerésen túl bizonyítja a hasonló feladatokra való rátermettségét.
– Honnan lesz meg a pénz? A versenykiírás azt mondja, 10 százalék állami mellett 90 százaléknyi magánforintból kell összejönnie.
– Ha én azt tudnám, nagyon boldog lennék, de – mint mondtam – az összes többi csapatnak sincsen meg, jó, ez sovány vigasz. Mi úgy megyünk, hogy mindig a következő lépésre biztosítjuk a finanszírozást. Ha készen vagyunk egy adott fázissal, ki tudunk vele állni a szponzorok elé, hogy ezt meg ezt csináltuk, és akkor tudunk továbblépni. A cégek szem előtt tartják az „image damage” kifejezést: csak akkor mennek bele ilyen dolgokba, ha látják is mögötte a teljesítményt. Tudnék most erre példát mondani, de nem tehetem meg, folynak a tárgyalások. Például az Ansari X PRIZE-t megnyerő amerikai csapat teljesítményét Paul Allen, egy egyesült államokbeli mágnás finanszírozta meg, de sokáig nem lehetett tudni, hogy ő áll a háttérben – egészen az első sikeres tesztrepülésig. Ha egy most sikerre ítélt amerikai csapattal össze lehetne fogni, jelen esetben az Astrobotic-kal, ők 18 millió dollárért szállítanák a mi űrszondánkat a Hold felszínéig. De lehet, hogy vannak költséghatékonyabb módszerek is.
Lapozzon tovább!
---- oldal ----
– Milyen készültségben van most a Hold-járó? Netán hamarosan előállhat a nagy támogató?
– Egy informatikai cég, az S&T Consulting bevállalt minket az elejétől fogva, nem titok, egy 30-40 millió forintos csomagot tettek elénk, a világ legprofibb mérnöki tervezőszoftverével. Kaptunk tőlük támogatást, tanácsadást, oktatást, teljes mellszélességgel mellettünk vannak. Ahhoz, hogy nagyvállalatok jöjjenek, ennél még több kört kell futnunk. De még egyszer: én úgy szoktam mondani, hogy ha három új mérnököt generálunk a tevékenységünkkel, mert rájönnek a fiatalok, hogy ez jó meg izgi, akkor már hozzájárultunk a dolgokhoz.
– Mérnökök generálása, igen. De hogyan lehet egy ilyen projektet fenntartani? Mennyit keres itthon egy „űrmérnök” a Puli programjában?
– Sajnos nem számoltuk pontosan, de 12 ezer olyan mérnöki óránk lehet, amit eddig ingyen és bérmentve beletett a csoport a saját szabadidejéből. Azt kellene látni inkább, hogy milyen fontos ez a munka. A kolontári tározónál is hiába volt az embereknek térképük, ha nem látták műholdról, hogy baj van, márpedig utólag a műholdfelvételek megmutatták, hogy hány millimétert csúszott az évek során a fal. Az űrkutatás teljesen benne van a hétköznapjainkban, például a GPS-t sem tudnánk használni.
– Rendben, de hogyan sikerült ennyi hozzáértő embert megnyerni az ügynek?
– Esetemben ez úgy történt, hogy 2008-ban találkoztam a kiírással – egy évvel korábban hirdette meg a versenyt az X PRIZE Alapítvány –, 2009-ben pedig megismerkedtem az egyik mostani vetélytárssal, aki felvetette, hogy miért ne dolgozhatnánk együtt. Akkor kezdtem el igazán gondolkodni, hogy miért is kellene nekem beszállnom máshová, ha van itthon is egy csomó jó kolléga. Az, hogy ma 48-an vagyunk a belső levelezőlistán, aktívak és kevésbé aktívak, egy 2010 júniusa óta tartó pozitív folyamat eredménye. Közben persze voltak, akik nem találták meg köztünk a számításaikat; olyan ez, mint egy maratonfutás, nincs hozzá mindenkinek szuflája.
– Ha meg kellene határozni, hogy ki tekinthető hazánkban az űrszakma képviselőjének, mely intézményeknél kellene kezdeni a keresést?
– Van például a BME és a KFKI, a Magyar Űripari Klaszter, a MANT, vagyis a Magyar Asztronautikai Társaság, és van persze még néhány cég. A klaszter egyébként – és más is – állított már elő olyan műszereket, amelyek megjárták a világűrt. Visszatérve még a kezdetekre: gerillamarketing szinten kimentünk a „nagyvilágba” néhány blogon, az egyik első bejegyzés 2010 júniusában született meg. Az első lépcsőfok a hivatalos csapattá szerveződés volt, valamint az 50 ezer dolláros nevezési díj összeszedése, amivel bekerültünk a 29 csapat közé, amely tavaly február 17-én, a startpisztoly eldördülésénél ott volt. Ma 26 csapat van versenyben.
– Most hol tartanak?
– A második szinten; a földi szimulációra készülünk a Pulival, az összeszerelés végső fázisában vagyunk. Ennek keretében fogjuk lemodellezni, mi történik majd a Holdon. Még különböző együttműködések keretében beszerzünk néhány utolsó kulcsalkatrészt, és hamarosan elkészül a jelenlegi, pusztán demonstrációs célokat szolgáló modellünknél jóval nagyobb Hold-járó, ami már teljesen autonóm, önálló módon fog működni, és „lejárja” azt az 500 métert, amit majd meg kell tennünk.
– Hol?
– Három helyet néztünk ki. Az egyik a gánti bauxitbánya, a másik Fülöpházán egy nagy homokos terület, és most még – bár azt nem tudom, mennyire lesz jó – megnézünk Dunakeszin is egy homokbányát. Ezek analóg terepek, Gántot például használták már Mars-szimulációra. Terepasztalon esőmentes környezetet is szimuláltunk. Ezek után a harmadik fázis jön; még kicsit meg kell „sütni, főzni”, sugározni, rázni a Pulit, el kell venni tőle a levegőt...
Lapozzon tovább!
---- oldal ----
– Igen, talán fontos kérdéshez érkeztünk: hogyan lehet lemodellezni adott esetben azt a hirtelen hőingadozást oda és vissza, ami a Pulira vár odafent?
– A hőingadozás onnan van, hogy az űrben és a Holdon az egyik oldal nagyon meleg, mert süti a nap, a másik meg nagyon hideg, nincs körülötte légkör meg semmi, ami a kiegyenlítődésért felelne. Rendelkezésre állnak vákuumkamrák, amelyekkel szimulálni tudjuk, ez lesz a legnehezebb része a következő fázisunknak, hogy ezt a hőingadozást előállítsuk. Megvannak a specifikációk, hogy mit kell kibírnia a Pulinak is.
– Az ehhez szükséges, igen sokrétű tudást honnan szerzi be a Puli-űrprojekt gárdája?
– Nos, első kézből származó tapasztalati tudásunk is van, mert van néhány kollégánk, aki konkrét űralkatrészeken dolgozott már, egyik kolléganőnk pedig rakétamérnökként végzett Floridában... A többi ismerethez egyszerűen úgy jutunk hozzá, hogy például az Apollo-program teljes dokumentációja és az ESA-anyagok nyilvánosak, műszaki leírásokkal, alapelvekkel, illetve hát a fizika törvényei a Holdon is működnek. Itt megint csak nem lehet versenyezni a NASA-val, mert ahol megvan a kitűzött cél és megvan rá a komplett forrás, ott más a helyzet, mint egy üzleti vállalkozásnál, ahol nem így állnak a kérdéshez: „Hogyan mozgassuk meg a magántőkét?” Hogy mást ne mondjak, a Lehmann Brothers 2008-as csődjéig még 2012. december 31. volt a határidő, amíg a versenyvégi jutalom, a 20 millió dollár járt. A válság kirobbanását követően 2014-re módosult a végdátum, a fődíjat pedig úgy határozták meg, hogy ha egy kormányzati misszió ér oda előbb, a díj 15 millió dollárra csökken. És ugye, mint tudjuk, ha a kínaiak kinyitják a csapot, nagyon gyorsan tudnak haladni...
– Itt a Puli. Mely részei a legfontosabbak, mire koncentrálnak kiemelten?
– Lényegében a Puli önmagában nem „egész”. Van egy leszállóegysége, és van maga a rover, a kommunikációs egység pedig kapcsolattartási feladatokat lát el az eszköz és a földi bázis között. Ez az alap. A mi súlypontunk első körben a Hold-járón, illetve a kommunikáción van, a leszállóegység pedig most egy kicsit „kisebb lángon ég”: műszakilag nehezebb rész. Másrészt lehet, hogy ha jóban tudunk lenni az amerikaiakkal, akkor tudnánk velük menni, és akkor egy jó technológiával már versenyképesek lehetnénk. Ez egy valós opció. Felhívnám a figyelmet a botkerekekre, ami azért különleges, mert bármilyen helyzetben képes haladni, és a saját méretéig akármit képes „legyűrni”, nem mellékesen pedig nem precíziós leszállás esetén is megfelelő. Persze a botkerék is lehet vagy ezerhatszázféle, de ez a mobilitási rész. Van egy elektronikai része: az egésznek a vezérlését végzi, tartalmazza a napelemeket, az akkumulátorokat, ezeknek a töltését, illetve a műszereknek és a motoroknak az energiaellátását is – ez a villamosmérnöki munka lényegében. És hát zajlik a szoftverek végső kialakítása is, hogy az adatokat le tudjuk kommunikálni az eszközről.
– Hol ér földet, vagyis „holdat” a Puli?
– Az általunk kiválasztott kilenc leszállóhely közül alkalmas mindegyik, de igazából az lenne a nagy durranás, ha a Kármán-kráterbe tudnánk megérkezni, ami az én kedvencem; még senki sem landolt a Hold másik oldalán.
– Az valóban nagyot szólna! Akadályozza valami az utat a műszereket tekintve? Volt-e olyan, ami esetleg meglepte a gárdát a fejlesztés során?
– Igazán még csak most fogom tudni megmondani, ahogy a hardverrel készen leszünk. A szoftveres résznél itt-ott gond lesz, nem biztos, hogy megy minden, de egyelőre ilyen szempontból nincsen meglepetés. A villamosmérnöki munkánál az energiaellátást vizsgálva lepődtünk meg egy kicsit, hogy eléggé nehezen találjuk meg a megfelelő napelemet a mostani földi teszteléshez. Ugye az, amit a háztetőre kirakunk, nem jó, de amit az űrben használnak, az meg nem úgy viselkedik földi viszonyok között, mint odafönt. És van egy nominális körülmény: nem tehetünk rá nehezet; legfeljebb 10 kilót engedünk meg az egész szerkezetnek. Ez van.
Lapozzon tovább!
---- oldal ----
– Vágyak, tervek a Holdra szállás időpontjára?
– Vágyak vannak, meg határidők. Tehát legkorábban – emberi számítás szerint is – 2014 első fele. Ha az Astrobotic-kal megyünk, akkor 2013 vége, 2014 eleje lehet, az indulási helyszín pedig Florida. De még annyi irányt vehet a projekt, Indiából már a Masat-osok is visszafordultak, de ott van az orosz–ukrán vonal, és egy csapattagunk révén japán intézetekhez is jó kapcsolataink vannak.
– Induljunk ki abból, hogy a Puli bárhonnan, de feljut a Holdra. Mi garantálja azt, hogy a megkövetelt 500 métert szabályos körülmények között meg fogja tudni tenni, és nem mondjuk egy kráterben fog körözni?
– Igazából sokféle útja lehet majd a Holdon, de ezt előre egyeztetni kell az X PRIZE-zal. Akár csillagtúrát is tehet. Amikor majd a tervezésnek abba a fázisába érkezünk, el kell készítenünk egy útitervet, svindlizni nem lehet. Más téma, hogy az 500 métert hogyan hitelesítjük, erre megoldás lehet, hogy ennek többszörösét megtennénk, és akkor nincs vita.
– Mitől fog magától menni a Puli? Itt most távirányítású közlekedést látunk, erre pedig Föld–Hold viszonylatban aligha van lehetőség.
– Konkrétan négy darab motor hajtja majd a négy kereket – olyan motorok, amelyek már jártak a Marson. Az irányítás pedig a Holdon is, és a közeljövőre tervezett földi tesztelésen is „távirányítás” lesz majd, persze a megfelelő rádiós csatornákon keresztül. A kamerának kell még egy igen extrém dologhoz alkalmazkodnia: nincsen légkör, erős hő- és fényhatások fogják érni, meg kell tudnia birkózni az éles kontrasztokkal.
– A Hold felszínén nincs valami, amit földi körülmények között lehetetlen előidézni? Emiatt ugyanis csorbul a tesztelés...
– A Hold-porról tudunk egyet s mást: például, hogy ez a regolit egy nagyon finom szemcsés, elektrosztatikus töltéssel rendelkező kőzet, erre próbálunk most valamilyen szimulációt kitalálni. Eddig három anyaggal próbálkoztunk, tapasztalatainkról nemsokára egy texasi űrkonferencián is beszámolunk majd. Amit még nehéz lesz szimulálni, az a földihez képest 1/6-os gravitáció, de ezt megpróbáljuk daruval modellezni.
– Fog-e valami olyat is tudni a szerkezet, amit a mostani vetélytársak remélhetőleg nem?
– Készülünk ilyesmivel – nem is eggyel! Az egyik egy napóra a Holdon – ilyen a Marson egyébként már van –, a másik pedig egy felfújható sátor, egy „próbababa”, amely lehetséges, emberi használatra alkalmas bázisok szimulációja lenne.
– Vélhetően figyelemmel kíséri a világ a minden idők legnagyobb összdíjazású tudományösztönző versenyét. Van valamilyen visszhangja a magyar csapat eddigi teljesítményének?
– Vannak komoly és kevésbé komoly megkeresések is. Egy texasi kutatóintézet, az SWRI például azt tudakolta, hogyan áll a bányászattal, a barlangkutatással a mi eszközünk, de legutóbb egy szlovéniai fickó próbált ránk sózni egy speciális rakétahajtást. A mérnökeink résen voltak, kockázatosnak találták, így az nem volt megvehető.
– Mire lesz jó Magyarországnak hosszú távon egy ilyen Hold-misszió?
– Nyilvánvalóan van titkos része annak, amit tudunk, és amivel a megfelelő pillanatban a szabadalmi hivatalhoz fogunk fordulni. De most még nem vagyunk ott, és nagyon sok minden nyilvánosan zajlik. A tudományos jelentőségéről azt gondolom, hogy ha olyan összefogást tudunk felmutatni, ami pozitív hangulatot generál, akkor végre nem az országról terjesztett rémhírek fogják uralni a külföldi lapok hasábjait. Nem elhanyagolható a számunkra meglévő üzenet sem: ha ezt meg tudjuk csinálni, akkor sokkal többre is képesek lehetünk, például itthon tartani sok tehetséges, fiatal mérnököt. És egészen másként néznénk a Holdra is – mondjuk a magyar hódítás után, amihez mindenki hozzájárulhat a Kis Lépés Klubon keresztül is.
