Egy moslékzabáló jegyzetei

Kertész Ákos elhagyta Magyarországot. Nem most. Már régen.

Nem kedvelem a fajvédőket. Semmilyen mezben. Kertész Ákos most ismét fröcsög a magyarokra. Menedékjogot kért Kanadában, mert állítólag idehaza üldözték, sőt vízbe akarták fojtani egy uszodában. Az ilyesmit bizonyítani illik. Nyilván úszkáltak ott mások is, akik tanúskodnának, ha ez igaz lenne. Hacsak nem azt állítja Kertész Ákos, hogy az uszoda teljes közönsége, a fájós derekú urak, a fogyni vágyó hölgyek, a testüket edző fiatalok, a pancsoló gyerekek, az úszómester, a fáradhatatlan kabinosnő, az uszoda igazgatója, a büfés, a takarítónő és a jegypénztáros is összeesküdött ellene, hogy ő csak a víz alatt lehelhesse ki magából a magyarság ellen uszító utolsó szavait.

Ez a verzió elég valószínűtlennek tűnik. Csakúgy nehéz elképzelni, mint azt az állítását, miszerint megkergették az utcán. Bár azt mondják, a gyűlölet konzervál, azért Kertész Ákos sem mai gyerek. Nem tudom, hanyadik x-et taposták kocogó, pészmékeres üldözői, de ha ő ruganyos futólépésekkel el tudott szaladni előlük, s nem érték utol, akkor itt olyan nagyon nagy kergetősdi nem lehetett. De vajon megkérdezte-e önmagától Kertész Ákos, hogy mi elől menekül? Nem a saját kimondott szavai elől a „moslékzabáló magyarokról”? Elmehet ő az Antarktiszig vagy az Északi-sarkig, bebújhat az eszkimók jégkunyhójába, petíciót írathat alá a rozmárokkal és a fókákkal Magyarország ellen, a lelkiismerete elől akkor sem menekülhet el.

Mindennel, amit mond, ír, nyilatkozik, erkölcsileg egyre mélyebbre ássa magát. Sokat gondolkodtam rajta, vajon miért vagyunk mi moslékzabálók a szemében. Mert eszünk disznóhúst is? De hát nem a disznó eledelét, hanem az oldalszalonnáját fogyasztjuk. És ekkor jutott eszembe a Biblia egyik leghíresebb példázata, mely még Rembrandtot is megihlette. Mert ki a moslékzabáló? Hát a tékozló fiú! Egyértelmű, hogy Kertész tudattalanjába ennek a történetnek a nyomán szivárgott be a moslékevés. A kisebbik fiú, aki eltékozolta az apai örökséget, már a moslékot is megenné nyomorúságában. (Hozzáteszem: egy reformátust, ha fennhéjázón a moslékzabáló szóval bélyegezné meg a szerencsétlen éhezőt, finoman elhajtanának a bibliaóráról.)

Többen vagyunk, akik az ember sorsán és kiszolgáltatottságán megrendülünk, nem pedig gúnyolódunk. Akik részvétet érzünk a tékozló fiú iránt. Hiszen talán éppen akkor dönti el, hogy visszamegy atyjához bocsánatát kérni, amikor a mardosó éhség miatt a moslékosvályú fölé hajolna. Ennyit a moslékzabálásról, nem keresztény vagy zsidó, hanem emberséges vagy embertelen szemszögből.

Kertész Ákos újabban azokat a zsidó honfitársait is megbélyegzi, akik úgymond „asszimilálódtak”. Ezt a szót a XX. század elején a zsidó emancipálódásra, alapvetően pozitív fogalomként használták. Kertész visszament a XIX. századba? Szerinte Szerb Antal csak asszimilálódott, mikor megírta a magyar irodalom történetét? A magyar kórházban gyógyító, magyar iskolában tanító zsidó származású ember neki talán nem magyar? Még szerencse, hogy legtöbbjüknek eszébe sem jut, hogy ők aszszimilálódnak, hiszen itt születtek, magyarul beszélnek, magyar barátaik vannak, vagyis magyar zsidónak vagy zsidó magyarnak vallják magukat, gyűlölködés nélkül.

Kertész Ákos szemlélete torz, és mérgezi a magyar–zsidó együttélést. Magyarokat és újabban magyarságukat vállaló zsidó honfitársait is gyűlölő szavai visszahullanak rá. S ő valójában az általa földobott kövek visszaesése okozta sebek elől menekül. Hiába megy Kanadába. A lelkiismeret elől nem lehet emigrálni.