Több hónapos előszobáztatás és feltételmódosítgatás után már a látszatra sem ad az Európai Bizottság, hogy elhitesse: a Nemzetközi Valutaalap, az unió és hazánk közötti tárgyalások megkezdését tényleg az eltérő jogi álláspontok akadályozzák. Tegnap kibújt a rozsdás szög a zsákból: vagy Olivier Bailly bizottsági szóvivő volt túl fáradt így húsvét után, hogy megint egy újabb kifogással álljon elő, amelynek teljesülésével végre szóba kerülhet az IMF–EU biztonsági háló, vagy Brüsszel kifogyva az álérvekből most idevetett nekünk egy dodonai választ. Majd „ha a piaci befektetői bizalom visszatér”, akkor talán belenéznek a naptárjukba, hátha akad valahol egy üres félórájuk Magyarország részére.
Bailly úr megítélése szerint még az sem biztos, adnak-e választ arra: egyáltalán elképzelhetőnek tartják-e, hogy valaha ebben az életben lesz-e számunkra időpontjuk.
Nagy talány ez a piaci bizalom. Mert vagy úgy döntenek Brüsszelben, hogy „általános értelemben” javul a hazánk iránt érzett bizalmuk, vagy mégsem. Jó ürügy, mert nincs indoklási kényszer. A bizalom nem egy jelzőszám, nincs konkrét feltétele, egyszerűen csak hangulati kérdés. Az pedig bármitől, bármikor megváltozhat.
A brüsszeli válasz nonszensz. Nemcsak politikailag, hanem közgazdaságilag is. Mert ha a nemzetközi hurráoptimizmus uralná a tőzsdéket, nem aggódna senki az euróövezet adósságválsága és lelassult gazdasága miatt, és visszatérne a pénzpiacokra a rajtunk most számon kért bizalom, akkor nem lennének ma hitelezési gondok egész Európában, nem a félelem és a bizonytalanság igazgatna, és – többek között – olcsón vennék a magyar államkötvényeket is. Adósságspirálba keveredés nélkül törlesztenénk hiteleinket, és részünkről a kutya sem zavarná Christine Lagarde IMF-elnök asszonyt washingtoni irodájában, és Bailly úrnak sem kéne unos-untalan valami új kifogást keresnie.
Az utóbbi egy év pénzpiaci eseményei azonban arra engednek következtetni, hogy a bizalom mint olyan sajnos nem tért vissza a piacokra. A bankokat épp a bizalmatlanság miatt kötelezték tőkéjük emelésére, ők pedig szintén ebből a megfontolásból nem folyósítanak hiteleket. A pénzpiacok bizonytalansága miatt kénytelen-kelletlen dömpingben vásárolja a görög, a spanyol, az olasz, az ír, a portugál és a spanyol államkötvényeket az Európai Központi Bank, az euróövezet a recesszió szélén áll, és ma még senki nem látja az alagút végét.
Az IMF-et elvileg pont az ilyen helyzetekre találták ki, hogy – alapokmánya értelmében – „pénzügyi segítséget és biztonságot adjon ahhoz, hogy egy állam a gazdasági növekedés útjára léphessen”. Nos, mi is ezt szándékozzuk tenni, de a valutaalap szabályai között egyelőre nem találni sem Simor András 8,3 millió forintos havi fizetésének alapkövetelményét, sem egy ombudsmani hivatal pontos felépítésének kívánalmát, sem a bírák nyugdíjkorhatárának kőbe vésését. Valószínűleg azért nem gondolt még senki ezekre a kardinális kitételekre, mert az égvilágon semmi közük nincs egy ország gazdasági alappályájához, politikai feltételt pedig a valutaalap – hivatalosan – nem is szabhat.
És mivel a mi esetünkben nagyon is erről van szó, Lagarde asszony az Európai Bizottságra hárította a magyar ügyet. Mert lássuk be: nehéz lenne magyarázatot találni arra, hogy a demokratikus elvek alkalmazása és a piaci bizalom tekintetében miért is állna nálunk sokkal jobban mondjuk Pakisztán, Ukrajna, Macedónia vagy jó néhány latin amerikai állam, amelynek az IMF már megszavazta azt a bizalmat, amit nekünk nem.
