Más megközelítésből olyan újabb próbatételnek is tekinthető, amit ha túlél a 47 éves vezető, akkor ismét sikerül javítania a roppant nyomásgyakorlással szembeni dacolás rekordján. Újabb, dühödt eszkalációs kísérletnek, ami az eddig elbukottakat követte.
Akárhogy is van, a valóságos polgárháború kibontakozását, a halottak ezreit, országa pusztulását látva fel kell vetődnie benne, hogy van-e ennek értelme? Érdemes-e kitartani, lehet-e még Szíriáról beszélni az elmúlt másfél év után, egy olyan entitásról, amelynek önálló jövője megéri a rettenetes emberáldozatot? Vagy egyszerűen olyan messzire ment már, hogy csak előre menekülhet, még ha az út végén ugyanolyan dicstelen pusztulás is várja, mint Kadhafit Líbiában? Meglincselve, véresen, leköpve, a porban vonszolva, végül közszemlére téve? Kérdésekből csordultig lenne még, válaszokból erős hiány mutatkozik. Az biztos, hogy a globális kommunikációs folyam – terhelve a technologizált véleményformálással – nem segíti, hanem nehezíti a tisztánlátásunkat. 99 százalékban azt hallhatjuk, hogy az egyik oldalon van a gonosz diktátor, a másik oldalon pedig az elnyomott nép, amely a szabadságáért harcol. Hogy milyen érdek- és értékrendszerek csapnak össze valójában, hogy a szemünk előtt zajló felfordulásból mennyi tulajdonítható külső tényezőknek, arról csak sejtésünk lehet.
Azért nem kell kétségbeesnünk. Különösen nekünk nem itt, Közép-Európában, ahol sok kárunkra elkövetett cselvetést, idegen intervenciót, katonai, gazdasági, kulturális megszállást, rágalmazást végigéltünk már, sőt, élünk most is. Elég csak a számtalan, itt megejtett gazemberséget rávetíteni más tájakra, hogy legalább a folyamatokkal többé-kevésbé tisztában legyünk. Bassár el-Aszadot és rezsimjét nem azért akarják megbuktatni, amiért úgy bánik népével, ahogy, hanem azért, mert nem akarja kinyitni országát és annak erőforrásait a globalizmusnak, ami nyilvánvalóan rávetné magát, mint kiscsirkére a kánya. Ő szeretné ugyanis kiszipolyozni, ahogy tette eddig is, de ez egyben azt is jelenti, hogy egy szuverén, helyi entitást akar fenntartani, mert enélkül nem megy. Ráadásul ennek érdekében összekacsint olyan hatalmakkal, amelyek hasonlóan gondolkodnak saját jövőjükről, tegyék azt diktatórikus, vagy éppen irányított demokratikus stílusban. Oroszország és Kína nem emellett a nehezen védhető figura mellett áll ki, hanem saját érdekeik mellett. Rezsimek, nemzetközi áramlatok jönnek-mennek, de az országnak maradnia kell – ez filozófiájuk alapja. Szemben a globalizmussal, ami a „Világ fogyasztói egyesüljetek!” transzparens alatt teremtené meg a kozmopolita egy százalék hatalmát a plázákban lezsibbasztott massza felett.
A küzdelem folytatódik. Az otthonokért, a hagyományokért, a sokszínűségért, ha kell, hát a saját kis disznóólért is. A csaták embertelenek, a résztvevők pedig egytől egyig visszataszítók lehetnek. De nem is ez a lényeg.
origo.hu
Megérkezett a konvoj az ország karácsonyfájáért – videó
