A pásztormúzeum előtt állok némán, mozdulatlan, szinte gyökeret ver a lábam. Lelkem most kezd ocsúdni a forróság miatti mély mámorból, hisz végre fel lehet szállni a szafaribuszra. Elindul a járgány, rajtam kívül mindenki külföldi. Némi büszkeség dagasztja a mellem, széjjelnézek a puszta hosszában és széltében. Esküszöm, van ebben a zötykölődésben valami afrikás. Már gyermekkoromban is szívesebben olvastam afrikai vadásznaplókat, mint pöttyös könyveket. Férfiideálom az a vadász lett, aki csizmája talpát elegánsan a lelőtt tulok nyakára helyezte. De félre a nosztalgiával, most jelen időben és élesben fognak történni a dolgok. Hajrá, fogyjon az út! Nem, nem ígérték a touristirodán, hogy vadászni is fogunk, csupán annyit, hogy belegázolunk a Hortobágy szívébe. Felszisszentem a mondattól, mert nem ugrott be egyből, hogy metafora, pedig harminc éve a költői eszközöket tanítom.
A Hortobágy folyó partján haladunk. Továbbra is tetszik nekem ez a folyó. Mert természetes. A maga ízlése és gusztusa szerint éli az életét, nem hódol be semmilyen újkori divatnak. Egykor a Vörös-mocsárból indult útjára, és vizét az Ágota-pusztánál a Nagy-Sárrét mocsárvilága nyelte el. Ponty, keszeg, kárász, balin, amur, csuka, süllő, harcsa, sügér, angolna, törpeharcsa, kősüllő, domolykó és naphal terem benne. Ó, micsoda haldorádó! Hát ettől van ilyen háborítatlan önbizalma és tartása. Horgász ismerősöm mesélte, hogy kétszer volt infarktusa a Hortobágy folyó partján egy kapitális harcsa miatt, amelyet aztán mégsem ő fogott ki. Ennek ellenére sem állt át vékonyabb zsinórra. Persze hogy nem. Igazi pusztai ember, cserzett bőrű, kérges kezű, kemény nézésű és konok. Ráadásul horgász.
De most vissza a buszra. Félúton is járhatunk már, amikor egy ligetes helyen böhöm nagy állat tűnik fel. Hát ez meg micsoda?, kérdezem az idegenvezetőnktől. Mert őt is adták a busszal együtt. Kedves, szimpatikus, helyi ifjú hölgy. Rekonstrukciós őstulok, feleli mosolyogva. No, nekem ez a rekonstrukciós szó megakad a torkomon. Úgy hangzik, mintha számítógéppel szerkesztett állatról lenne szó. De aj-aj! Nagyon is igazinak tűnik, ahogy elindul felénk. Persze helyzeti előnyünk van: mi gépen ülünk, így nekünk térkép a táj, ő a port rúgja. Szóval ezt a tulkot több állat „egyvelegéből”, géntartományából tenyésztették. Van benne például a skót-felföldi „highland cow-ból” is. Skóciában egyszer részt vettem egy mezőgazdasági kiállításon, és rögtön kiütéssel győzött nálam ez a bizonyos tejeskávészínű hippitehén.