Jön, jön felénk az egytonnás viadorbika. Én meg közben jegyzetelek. Épp a bika paramétereit írom, és azt, hogy az őstulok 1600 körül kihalt, amikor fékez a járgányunk. Egy mobiltelefont vett észre a fűben a sofőr. Persze hogy megáll. Most már mi is halljuk, a mobil egyfolytában csöng. Fel kéne venni. Igen ám, de hogyan? Egyetlen legény sincs talpon a vidéken, aki most oda merne lépdelni a technika csodájához. Hacsak nem Igen, igen, az egytonnás őstulok elindul a mobil felé. Jaj, istenem, mi lesz ebből? Ez fel fogja borítani a buszt, és egyenként számonkéri majd rajtunk, amiért az élőhelyének nyugalmát megzavartuk. Fel fogja öklelni, mibe telik az neki, látom a járásán és a nézésén. Sőt még azt is kinézem belőle, hogy a szarvával kiszúrja a kerekeket. Lehet is azt tudni, milyen géneket pancsoltak össze az előállításakor? Mi van, ha intelligensebb és kreatívabb lett, mint az ember? Mondom a sofőrnek, hagyja a mobilt a fenébe, adjon gázt, és meneküljünk, amíg nem késő. Csak tán nem fél, csókolom?, kérdezi. És nevet. A bika orrából kénköves gőzt látok gomolyogni, ennek már a fele se tréfa. Jobb fé-félni, mint me-megijedni, dadogom. Lehet, szerencsésebb lett volna mégis pöttyös könyveket olvasnom? – fut át rajtam. A bika már ott van kőhajításnyira. Megtorpan. Lábával a földet kapálja. Megszagolja a telefont. Dühében fúj, prüszköl, majd viszolyogva tovacammog. Ha lenne keze, lekicsinylően legyintene: ecce homo!
Szerencsére nem őt hívták, mondom félhangosan. A sofőr gázt ad, és repülünk tovább a megkaparintott mobillal a puszta szívének kellős közepére.
