A pásztormúzeum előtt állok némán, mozdulatlan, szinte gyökeret ver a lábam. Lelkem most kezd ocsúdni a forróság miatti mély mámorból, hisz végre fel lehet szállni a szafaribuszra. Elindul a járgány, rajtam kívül mindenki külföldi. Némi büszkeség dagasztja a mellem, széjjelnézek a puszta hosszában és széltében. Esküszöm, van ebben a zötykölődésben valami afrikás. Már gyermekkoromban is szívesebben olvastam afrikai vadásznaplókat, mint pöttyös könyveket. Férfiideálom az a vadász lett, aki csizmája talpát elegánsan a lelőtt tulok nyakára helyezte. De félre a nosztalgiával, most jelen időben és élesben fognak történni a dolgok. Hajrá, fogyjon az út! Nem, nem ígérték a touristirodán, hogy vadászni is fogunk, csupán annyit, hogy belegázolunk a Hortobágy szívébe. Felszisszentem a mondattól, mert nem ugrott be egyből, hogy metafora, pedig harminc éve a költői eszközöket tanítom.
A Hortobágy folyó partján haladunk. Továbbra is tetszik nekem ez a folyó. Mert természetes. A maga ízlése és gusztusa szerint éli az életét, nem hódol be semmilyen újkori divatnak. Egykor a Vörös-mocsárból indult útjára, és vizét az Ágota-pusztánál a Nagy-Sárrét mocsárvilága nyelte el. Ponty, keszeg, kárász, balin, amur, csuka, süllő, harcsa, sügér, angolna, törpeharcsa, kősüllő, domolykó és naphal terem benne. Ó, micsoda haldorádó! Hát ettől van ilyen háborítatlan önbizalma és tartása. Horgász ismerősöm mesélte, hogy kétszer volt infarktusa a Hortobágy folyó partján egy kapitális harcsa miatt, amelyet aztán mégsem ő fogott ki. Ennek ellenére sem állt át vékonyabb zsinórra. Persze hogy nem. Igazi pusztai ember, cserzett bőrű, kérges kezű, kemény nézésű és konok. Ráadásul horgász.
De most vissza a buszra. Félúton is járhatunk már, amikor egy ligetes helyen böhöm nagy állat tűnik fel. Hát ez meg micsoda?, kérdezem az idegenvezetőnktől. Mert őt is adták a busszal együtt. Kedves, szimpatikus, helyi ifjú hölgy. Rekonstrukciós őstulok, feleli mosolyogva. No, nekem ez a rekonstrukciós szó megakad a torkomon. Úgy hangzik, mintha számítógéppel szerkesztett állatról lenne szó. De aj-aj! Nagyon is igazinak tűnik, ahogy elindul felénk. Persze helyzeti előnyünk van: mi gépen ülünk, így nekünk térkép a táj, ő a port rúgja. Szóval ezt a tulkot több állat „egyvelegéből”, géntartományából tenyésztették. Van benne például a skót-felföldi „highland cow-ból” is. Skóciában egyszer részt vettem egy mezőgazdasági kiállításon, és rögtön kiütéssel győzött nálam ez a bizonyos tejeskávészínű hippitehén.
Jön, jön felénk az egytonnás viadorbika. Én meg közben jegyzetelek. Épp a bika paramétereit írom, és azt, hogy az őstulok 1600 körül kihalt, amikor fékez a járgányunk. Egy mobiltelefont vett észre a fűben a sofőr. Persze hogy megáll. Most már mi is halljuk, a mobil egyfolytában csöng. Fel kéne venni. Igen ám, de hogyan? Egyetlen legény sincs talpon a vidéken, aki most oda merne lépdelni a technika csodájához. Hacsak nem Igen, igen, az egytonnás őstulok elindul a mobil felé. Jaj, istenem, mi lesz ebből? Ez fel fogja borítani a buszt, és egyenként számonkéri majd rajtunk, amiért az élőhelyének nyugalmát megzavartuk. Fel fogja öklelni, mibe telik az neki, látom a járásán és a nézésén. Sőt még azt is kinézem belőle, hogy a szarvával kiszúrja a kerekeket. Lehet is azt tudni, milyen géneket pancsoltak össze az előállításakor? Mi van, ha intelligensebb és kreatívabb lett, mint az ember? Mondom a sofőrnek, hagyja a mobilt a fenébe, adjon gázt, és meneküljünk, amíg nem késő. Csak tán nem fél, csókolom?, kérdezi. És nevet. A bika orrából kénköves gőzt látok gomolyogni, ennek már a fele se tréfa. Jobb fé-félni, mint me-megijedni, dadogom. Lehet, szerencsésebb lett volna mégis pöttyös könyveket olvasnom? – fut át rajtam. A bika már ott van kőhajításnyira. Megtorpan. Lábával a földet kapálja. Megszagolja a telefont. Dühében fúj, prüszköl, majd viszolyogva tovacammog. Ha lenne keze, lekicsinylően legyintene: ecce homo!
Szerencsére nem őt hívták, mondom félhangosan. A sofőr gázt ad, és repülünk tovább a megkaparintott mobillal a puszta szívének kellős közepére.
2 perc próza
„Szevasz, puszta”, „Dubaji képeslapok” – olvassa el Halász Margit a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában megjelent tárcáit!
Gyors, tartalmas kultúrfalatok a 2 perc prózában Térey János, Szántó T. Gábor, Lackfi János, Győrffy Ákos, Hász Róbert, Szörényi László, Halász Margit, Benedek Szabolcs és mások tollából.
