A sírásók Házsongárdon bukkannak föl, Apáczai Csere oszlopa és Dsida sírja között félúton sompolyogva.
Fortinbras pedig nem norvég, hanem román, úgy hívják, hogy Fortin Brascu, és katonáival vereti le a díszletbeli barokk palota homlokzatáról a koronás címert. Ügyel rá, hogy ne saját kezűleg; viszont vörös tussal ő maga húzza meg az új határt a háttérben kifüggesztett térképen. Meg sem szólal magyarul, őt Zalán, egy Marosvásárhelyről nemrég áttelepült fiú alakítja. Kosztümös előadás, ám a jelmezek jelzésszerűek, vagyis azért tőlünk csak idézőjelben kapsz zsinóros díszmagyart, darutollat meg századfordulós nagyestélyit, az évszám ellenére sem vagyunk régimódiak.
Pofon ez az előadás a pántlikás-árvalányhajas magyarkodásnak, mert kifogja a szelet a vitorlájukból: nem lehet többé mondani, hogy az elitista, kísérletező művészszínház nem foglalkozik nemzeti sorsproblémákkal. Ugyanakkor a vonalas liberalizmust sem bírom. Ne tekintsünk senkit sovén gazembernek csak azért, mert szívfájdalommal gondol a dédapja elcsatolt szülőfalvára Kárpátalján. Amitől még a falra mászom: „Csángó mester faragta, tehát ez a mi fétistárgyunk.” Ugyanígy: „A holokausztról szól, tehát csakis remekmű lehet.” Nem mondják ki – nem így mondják –, de viselkedésük arra enged következtetni, hogy észjárásuk éppen ez. Nem azért ünnepelnek valamit, mert jó, hanem mert valamilyen ügyet képvisel. Fájdalom. Őrület. De nem én vagyok az, aki az ilyen és az ehhez hasonló dögletes sematizmus ellen faltörő kossal harcol. Színész vagyok, és kész.
Én játszom a trianoni Hamletet.
Van az előadásban tárcsás telefon, revolver, gramofonlemez, háromrészes öltöny, keménygallér és cilinder, monokli Poloniuson (sétapálca nincs), sírva vigadás, magyar himnusz és operett is bőséggel.
