A Hamlet hétfőn ment először az évadban, és jövő héten vendégjátékra megyünk vele Rómába. Utána Athénba és Szentpétervárra, tavasszal Kolozsvárra, és talán-talán Bukarestbe is, a Bulandrába (a román kulturális minisztériumon múlik a döntés). Ha jól számolom, a huszadik előadás ment le idehaza. Vagy imádják, vagy sarazzák, de ami a lényeg: egyfolytában utazunk vele. Én pedig, Csáky Alex, a Füst Milán Színház színésze, azt az egyet nyugodt szívvel mondhatom, hogy jó vagyok benne. Tavaly meghozta azt az elismerést, amire mindenki vágyik huszonévesen. És én azóta sem romlottam el a Káli holtak forgatása közben. Sőt, remélem, kicsit fölértékelődtem.
Fontos, hogy legyen húsz percem minden előadás előtt, amikor egyedül lehetek. Amíg felpörgetem magam és ráhangolódom. Amúgy nem szoktam kifejezetten izgulni, és a szöveget sem felejtem el, súgóra én még sohasem szorultam. A sorokat a jelmezemmel együtt húzom magamra, ezt sokan irigylik a nehezen tanulók közül, például Brúnó, aki magolni kénytelen. A szöveg ott van szerteszét, a díszletben, a kellékekben, a kollégám arcán.
Sulyok ötlete elsőre hajmeresztőnek tűnt. Emlékszem, óriási kétségeim voltak, amikor az olvasópróbán megláttam a díszletmakettet a Mátyás-szoborral és a Szent Mihály-templommal. A mi Hamletünk, mondta a rendező, 1918-ban játszódik Kolozsváron. Az idősebbik Hamlet a régi, úri, Szent István-i Magyarország embere, egy Wesselényi, Bánffy vagy Bethlen. Claudius, akit Brúnó alakít, a magyarságot rohasztó széthúzást képviseli. A rendezés férfias, erőskezű, uralkodásra alkalmas személynek mutatja be, aki talán csak érdekből vette el a királynét, és titokban a kommunistáknak készíti elő a terepet (mintha már ő lenne a királyság elorzott aranyát dédelgető Kun Béla is). Hamlet konzervatív, egészséges fiatal; hisz a család egységében, az adott szó hatalmában, a barátságban, a szerelemben és Istenben. Eddig nem ismerte sem az egyéni, sem a kollektív veszteség érzését; a keserűséget, de az önállósággal járó felelősséget sem. Nemzete történelmi kiszolgáltatottságáról nem is szólva. Csupán mindezek előérzete legyinti meg. Művelt, européer és világlátott fiatalember, aki elsőnek látja át, hogy a Monarchiának vége, és Erdély a magyarság számára elvész. Világító, nyugtalan szellemiségével saját társadalmi és családi környezetének silány és hazug viszonyaival is szembekerül. Félfeudális provincia és vérfertő, karneválszerű forgatagban.
A sírásók Házsongárdon bukkannak föl, Apáczai Csere oszlopa és Dsida sírja között félúton sompolyogva.
Fortinbras pedig nem norvég, hanem román, úgy hívják, hogy Fortin Brascu, és katonáival vereti le a díszletbeli barokk palota homlokzatáról a koronás címert. Ügyel rá, hogy ne saját kezűleg; viszont vörös tussal ő maga húzza meg az új határt a háttérben kifüggesztett térképen. Meg sem szólal magyarul, őt Zalán, egy Marosvásárhelyről nemrég áttelepült fiú alakítja. Kosztümös előadás, ám a jelmezek jelzésszerűek, vagyis azért tőlünk csak idézőjelben kapsz zsinóros díszmagyart, darutollat meg századfordulós nagyestélyit, az évszám ellenére sem vagyunk régimódiak.
Pofon ez az előadás a pántlikás-árvalányhajas magyarkodásnak, mert kifogja a szelet a vitorlájukból: nem lehet többé mondani, hogy az elitista, kísérletező művészszínház nem foglalkozik nemzeti sorsproblémákkal. Ugyanakkor a vonalas liberalizmust sem bírom. Ne tekintsünk senkit sovén gazembernek csak azért, mert szívfájdalommal gondol a dédapja elcsatolt szülőfalvára Kárpátalján. Amitől még a falra mászom: „Csángó mester faragta, tehát ez a mi fétistárgyunk.” Ugyanígy: „A holokausztról szól, tehát csakis remekmű lehet.” Nem mondják ki – nem így mondják –, de viselkedésük arra enged következtetni, hogy észjárásuk éppen ez. Nem azért ünnepelnek valamit, mert jó, hanem mert valamilyen ügyet képvisel. Fájdalom. Őrület. De nem én vagyok az, aki az ilyen és az ehhez hasonló dögletes sematizmus ellen faltörő kossal harcol. Színész vagyok, és kész.
Én játszom a trianoni Hamletet.
Van az előadásban tárcsás telefon, revolver, gramofonlemez, háromrészes öltöny, keménygallér és cilinder, monokli Poloniuson (sétapálca nincs), sírva vigadás, magyar himnusz és operett is bőséggel.
Szóval merésznek látszott, de már a főpróbahéten láttuk, hogy működik.
„Leszögezem – kezdte Sulyok –: a mi legerősebb élményünk ma Magyarországon az összefogás hiánya. A tragikus széthúzás, amelynek fénytörésében Muhi, Mohács és Trianon egyaránt isteni büntetésnek tűnik föl. Igaz, hogy aránytalan büntetésnek. És erre mindenki rezonál, az is, akinek legfőbb érdeke a jelen állapotok minél további fönntartása.”
Részlet a Káli holtak című regényből.
