– Már a Füst Milán is a saját költségére adta ki a válogatott verseit a harmincas években – sóhajtott. – Egy Füst Milán... Jó, akkor lehetett mondani, hogy nem volt a rezsim kegyeltje. Pláne József Attila... Akiből szintén alig tudtak eladni. Még csak nem is nagyon ugrálhattak. De ma, amikor szabadság van, miért nem tiltakoznak, Miklós? Maga meg a kollégái... – pislogott vaksi szemeivel, aztán észbe kapott, és a homlokáról az orrára tolta szemüvegét. – Hogy az állam vagy a mágnások jobban támogassák a könyveket vagy az írókat. A kultúra mindig úri huncutság, pláne egy ilyen kis országban. Annak idején a királyok meg a fejedelmek finanszírozták, most meg az utódaik: miniszterek meg polgármesterek. A nagy nyelveknek persze könnyű, de egy kis nemzet kultúrája támogatás nélkül Kultúra nélkül viszont a nemzet sem nagyon működhet sokáig – csóválta a fejét. – Mi volna akkor – kérdezte lassan, tűnődve, miközben kifelé indult a boltból –, ha például az írók egy ideig nem adnának kéziratot a kiadóknak? Mit adnának ki?
– Ezt hogy érti? – kérdeztem megütközve. Kinyitottam előtte az ajtót.
– Úgy, ahogy mondom – bólogatott. – Sztrájkoljanak! Vagy hirdessenek bojkottot. Ha az író, aki éveket dolgozik a könyvén, nem kap pénzt a munkájáért, vagy csak kevés pénzt kap, miért adná oda a kéziratát a kiadónak? Legfeljebb a becsvágya miatt... De miért tűrné azt az igazságtalanságot, hogy a kiadó, a terjesztő mind belőle él, neki meg felkopik az álla? – emelte fel a hangját.
Finoman tuszkoltam kifelé a boltból, hogy az utcazaj elnyelje a hangoskodást.
