Megy a fickó az utcán, ezer éve vagy millió éve, a neve Csu-la bácsi vagy Tur-ha bácsi, és már száz lépésről hallani, mire készül. A harákolás bokából indul, tokáig örvénylik, felsüvít a csontok közül, dagad, mint a lavina. Végül tenyérnyi köpésben teljesedik ki. A köpés libeg, terjeng a levegőben, csodálatosan változtatja alakját, szivárványszínekben játszva ezüstlik, mint egy mókás denevér, majd lecsap. Toccsan a kövezetre, sövényre, fa tövébe, vízbe, esetleg végigcsurran egy járókelő kezén-lábán, ha nem vigyáz. Turha itt és csula ott, a pekingi járókelő minden pillanatban kiélezetten figyel, nem szabad lankadnia, nehogy utolérje egy mikrobadús küldemény. Kész csoda, hogy Filc Kálmánt kínai tartózkodása alatt egyszer sem köpték le. Köszönhető ez szüntelen éberségének és fejlett akrobatikus készségének.
Kőműves belepök egy kicsit a malterba, jobban tart majd a ház. Riksás kiszuttyantja az ablakon, jó esetben nem hozza vissza a menetszél. Szakács gyűjtögeti nyálát, reméljük, nem a fazékban landol. Csinálja felnőtt és gyerek, öreg és fiatal, férfi és nő. Bár valamiért a férfiak többen.
Zsebkendőbe orrot fújni roppant illetlenségnek számít. Szívni lehet, abban a keleti ember nem lel kivetnivalót. Ennek logikáját Kálmán nem értette, míg el nem magyarázták neki. A kínai ember, ha megkínálják vele, szívesen használ zsebkendőt, de egynél többször nem hajlandó orrot fújni bele. Hogyne, aztán még zsebre is tegye önnön taknyát? Normálisak ezek a nyugatiak! Ebben azért akad némi logika
Mikor az ország az olimpiára gyúrt, sajtókampány indult, hogy a külföldre induló kínaiak ne köpködjenek és ne szürcsöljenek nyilvánosan, ezzel javítva a népköztársaság nemzetközi megítélését. Ennek következményét láthatta Filc Kálmán hazafelé a müncheni reptéren. A pekingi gép egyik tősgyökeres utasa kaján képpel a németesen csillogó-villogó szemetes fölé hajolt, és szájából szinte érzéki finomsággal belecuppantott egy kis ejtőernyős kommandóst. Megérkeztünk Kulturlandba!
Szuper és abszurd kart karba öltve járnak Kínában. Az olimpia apropóján a meglévő tizenkét metróvonal mellé csináltak pikpakk újabb hármat. Az állomásokat tisztán is tartják, állandó takarítóbrigádok sikálják az álmennyezetet, a jegykezelő gépeket, a kövezetet.
Minden metróállomás mind a négy bejáratánál reptéri beléptetőkapuk vannak, és minden táskát átvilágítanak. Legalább húsz emberre van szükség az összes ilyen poszton, ezek többsége vörös karszalagos kis gimnazistának néz ki. Nyilván így érik el az általános foglalkoztatást, mert koldust nemigen látni, csak szemétszortírozót.
Az olimpiai stadionok az esemény múltával nem egy országban kihasználatlanul állnak, a derék pekingiek viszont az egyetemi campusokra tervezték ezeket, és most a diákoknak nyújtanak sportolási lehetőséget. Cserébe húszezer önkéntes egyetemista segített be a vendégek irányításába.
A kínaiaknak megvan az a kedvesen bensőséges szokásuk, hogy mikor hazamennek, levetik ruhájukat, és a boltba, postára, szomszédhoz már egy szál szakadt alsóban, atlétában battyognak át. Az olimpia idején kész propagandakampányt kellett indítani „öltözz föl, ha kimész az utcára!” jelszóval.
A férfiak udvariasan viszik vállukon az asszony táskáját, és elég mókásan festenek a „Hello, Kitty!”-s meg csupa csillám retikülökkel. Ugyanakkor lehet, hogy közben az asszony cipeli a gyereket, a bevásároltakat és a bőröndöt, ami az udvariasság értékéből semmit se von le.
Ha parkot építenek, mindig szem előtt tartják a fengsuj elvét, ha tavat kanyarítanak ki a földből, a kiszedett földből dombot is emelnek, hogy az egyensúly ne boruljon.
Az igénytelenség is határtalan, simán uzsonnázgatnak nejlonzacsiból az utcán. Sőt: a Csintao sörfesztiválon, mikor elfogytak a korsók (el is loptak néhányat), zacskóban mérték ki a malátalét, még szívószálat is adtak hozzá.
Egész Pekingben, értsd a húszmilliós város csaknem minden járdáján megcsinálták a vakvezető sávot. Csodás dolog, hogy egy látássérült biztonságban végigszambázhat a metropoliszon. Azaz végigszambázhatna, ha lenne elég parkolóhely, és a püffedt, nagy verdákkal nem repesztene rá mindenki a vakvezető sávra. Mert a parkolóhely viszont hiánycikk. Igaz, vak embert Kálmán csak egyetlenegyet látott ottléte alatt, az is csokornyakkendőt viselt, és nyugati melódiákat zongorázott egy bárban. Kedvence pedig az az eset volt (ezt le is fotózta), amikor egy rendőrautó foglalta be a vakvezető sávot! Szjeszje, azaz köszönjük, biztos úr!
