Néhány napja egy börzsönyi turistaházban töltöttük az éjszakát. Azért mentünk oda tizenvalahányan, hogy az elmúlt évben megjelent könyvemről hallgassunk meg előadásokat. Ez így elsőre rémületesen hangzik, és valóban rémületes is.
A szervezők engem bíztak meg a helyszín kiválasztásával, és rövid gondolkodás után úgy döntöttem, hogy legyen a helyszín a Kisinóci turistaház. Már csak azért is, mert a már emlegetett könyvben is szó esik róla. Ott ül három értő és érzékeny irodalmár az asztal mögött, és beszélnek valamiről, amit állítólag én írtam. Vagy nem is arról, inkább a szöveg rájuk gyakorolt hatásáról. Ez a rémisztő, legalábbis számomra. Mert miközben hallgattam őket, sokszor gondoltam arra, hogy egyáltalán nem ismerem azt a valakit, akiről beszélnek. Erről az ismeretlenről az előadásokat hallgatva akaratlanul is kialakult bennem egy homályos benyomáshalmaz. Ez a kialakult kép pedig nem volt túlságosan bizalomgerjesztő. Egy okoskodásra hajlamos, olykor kissé pökhendi alak körvonalai tűntek elő valahonnan, aki mintha a saját maga által teremtett legendái mögé rejtőzne el. Mond valamit, amivel általában nem mond semmit, vagy ha mégis, abban sincs sok köszönet.
Egyáltalán, az egész helyzettel nem tudtam mit kezdeni, nem rám vonatkozott, nem volt közöm hozzá. Pedig a kitárgyalt könyv borítóján az én nevem szerepel egy általam készített fotóra montírozva. Az én könyvem, mondhatnám, de mégsem mondhatom, mert aki ezt a könyvet írta, az nem egészen én vagyok. Hogy akkor mégis kicsoda, arról bajosan lehetne bármit is kijelenteni, ezen az estén mégis mintha sikerült volna egy alig észrevehető pillanatra a közelébe férkőznöm. Nem az előadások közben, hanem a vacsora utánra időzített éjszakai túrán. Ez az éjszakai túra nem volt igazi túra, csak egy kiadósabb séta az erős havazásban. Mert sűrűn esni kezdett a hó alkonyatkor, és kitartóan esett még akkor is, amikor nekivágtunk a turistaház mögött nyíló Pokol-völgynek. A fejlámpák erős fénye hosszú csíkokban vágott be a fák közé, hogy a mögöttük nyíló sötétség annál mélyebbnek tűnjön. Eleinte elég hangos volt a kis csapat, de egy idő után lassan mindenki elhalkult. Egy erősebb kaptató közepe táján megálltunk, és lekapcsoltuk a lámpákat. Ekkor már tényleg néma volt az egész társaság. A fölöttünk húzódó gerincen szél zúgatta a bükköst. A fák halvány körvonalait ezüstös fénnyel vonta be a hó csillogása. Ebben a csendes lassulásban állva határozottan éreztem, hogy ezt a látványt már régtől fogva ismerem. Mindig is ismertem. Az életem legmélyén havazott, ott, ahol az az ismeretlen is él, aki a könyvben beszél. Nincs neve, semmije sincs, csak a bizonyossága arról, hogy ezekben a néma erdőkben van az otthona.
A szerző költő, író. Kéthetente erdőről, természetről ír.
