Konferencián voltam Kolozsvárott. A Rhédey-palotában lévő híres intézmény, az Erdélyi Múzeum Egyesület látott vendégül minket, előadókat és hallgatókat: a kilencven éve alapított, kalandos sorsú, évfolyamait háromszor is újrakezdő folyóirat, a Korunk történetére emlékeztünk. Nagyon sűrű és izgalmas volt a napirend, ezért csak az ebédszünetben tudtam kis városi sétát tenni. Kitartóan esett, néha úgy tett, mintha elállna, azután ismét rákezdett. Benéztem az egyetemi könyvesboltba; már egyetlen magyar nyelvű könyvet sem lehetett kapni. Nem hagytam magam: Mátyás szülőháza mellett még megvan a kis magyar antikvárium. Odaeveztem a pocsolyákon át, vettem is Pusztai Jánost és Charles Dickenst (utóbbit Ottlik Géza fordításában; Arany csak szerette volna lefordítani). Mátyás király szobra előtt éppen nem ástak, de a bronztáblácska még ott virított a talapzaton, a híres román történésztől, Nicolae Iorgától egy idézettel, természetesen arról, hogy a nagy királyt csak egyszer verték meg, akkor is román testvérei, a moldvaiak. A Szent Mihály-templomban felújítási munkák miatt a templomhajó bal szárnya lezárva, így legalább nem üti agyon a kőtörmelék a látogatókat. Egy halványan pislogó, villanygyertyás kandeláber alá húzódtam, és elkezdtem olvasni Dickenst. A regény a Martin Chuzzlewit volt, amely igen érzékletesen fest, többek között temetőket és sírok közé épített, ódon középkori templomokat.
Vacsorázni a Zokogó Majomba mentünk, tocsogva. Egyrészt szomorkodtam, mert valaki elvitte az esernyőmet, igaz, hagyott ott helyette egy másikat, amely egyébként nem volt még lyukas, másrészt örvendeztem, mert 1990-ben voltam utoljára ebben az irodalmilag is nevezetes, Bálint Tibor által halhatatlanított kocsmában. (Egy kollégával találkoztam ott, azóta öngyilkos lett szegény, bizalmas megbeszélnivalónk volt, ezért a rozsdás szögvasra szerelt tévé alá ültünk, focimeccs volt, mindenki azt nézte, és ordított, így a kolozsvári kolléga reménykedett, hogy nem tudnak minket lehallgatni.) A Majom mára azonban elmajmult, luxuséttermet csináltak belőle, román, angol, francia étlappal, mindháromból hiányzott természetesen Bálint Tibor neve, ott van viszont Bartha Miklósé, mert hajdan róla nevezték el a kocsmának helyet adó utcát, de természetesen rosszul írták a nevét. Mit lehetett tenni: szabályos korrektúrajelekkel a nekem juttatott étlapon kijavítottam.
Hazatérve a szállodába – amely újonnan épült egy dombon, északra a főtértől – bekapcsoltam a tévét, minden csatornán vagy lövöldöztek, vagy jósoltak, vagy néptáncoltak, egyedül a BBC-n adtak helyszíni tudósítást az amerikai elnökválasztásról, Trump már vezetett, de a meccs még nem dőlt el. A másnap reggeli ülésre gyülekező kollégáktól tudtam meg, hogy mi lett a végeredmény; azt pedig már előző nap megtudtam, hogy be akarják zárni a marosvásárhelyi magyar katolikus gimnáziumot. Szerencsére volt köztünk egy híres ökológus is, aki minden állatfaj, így a politikus és a választópolgár szokásait is tudós egykedvűséggel világította meg.
Az ebéd is a Majomban lett volna, új étlap jött, ugyanolyan sajtóhibákkal, csináltam tehát új korrektúrát is, ismétlés a tudás anyja. Sajnos, mivel lassú volt a kiszolgálás, búcsút vettem, és éhomra kitaxiztam a vasútállomásra, hogy le ne késsem a délutáni pesti expresszt. Kár volt sietnem: a Brassóból jövő vonat kerek háromnegyed órát késett, Budapestig ezt sikerült feljavítania kerek egy órára.
Kolozsvár és Bánffyhunyad között néha lépésben ment, nem mintha a sínekre tévedt báránykákat akarta volna kímélni, hanem csak azért, mert életveszélyesen megroggyant a vasúti töltés. Lassan sötétedett, de még láthattam jobbra és balra a lepusztult vasútállomásokat és a még lepusztultabb, elhagyatott üzemeket, néha a gyönyörű magyar helynevek is ki voltak írva: Egeres, Zsobok. A mögöttük emelkedő rejtelmes dombokat és erdőket néztem. Tudtam persze, hogy vannak másfajta dombok is, hiszen például a toszkán dombvidékhez képest ez csak olyan kamasz halmocska, mint Mandelstam versében a voronyezsi lankák, de hát mint ő, én is tudtam, hogy „ne hasoníts, nincs lény hasonlatos” (Bella István fordítása).
Csucsánál már koromsötét volt. Folytattam Dickens olvasását, és szerencsémre eljutottam a 16. fejezetig, amelyben az ifjú Martin megérkezik New Yorkba, és találkozik az amerikai sajtóval. Gondoltam, jó ez nekem, holnapig úgysem fogok megtudni semmi újdonságot a tömegkommunikációból. „»Itt a Kanális! – kiabálta a rikkancs. – Itt a New York-i Kanális! Tizenkettedik kiadás. [ ] A Kanális jelentése a Wall Street-i bandáról, a Kanális jelentése a washingtoni bandáról, a Kanális saját külön tudósítása a miniszter súlyosan becsületbe vágó tetteiről, melyeket nyolcéves korában elkövetett; a dajkája közlése alapján kizárólagos joggal folytatólagosan a Kanálisban!«”
Mert hiszen József Attila pontosan a Korunk számára írta 1933-ban azt a versét (Elégia), amelynél pontosabban azóta sem határozta meg senki, hogy mi a teendőnk.
A buckákról néha gyüszünyi homok
pereg alá s olykor átcikkan, donog
egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,
melyet az emberi hulladék
meg a rongy
rakottabb tájakról idevont.
A maga módján itt is megterít
a kamatra gyötört,
áldott anyaföld.
Egy vaslábasban sárga fű virít.
Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.
