Hazatérve a szállodába – amely újonnan épült egy dombon, északra a főtértől – bekapcsoltam a tévét, minden csatornán vagy lövöldöztek, vagy jósoltak, vagy néptáncoltak, egyedül a BBC-n adtak helyszíni tudósítást az amerikai elnökválasztásról, Trump már vezetett, de a meccs még nem dőlt el. A másnap reggeli ülésre gyülekező kollégáktól tudtam meg, hogy mi lett a végeredmény; azt pedig már előző nap megtudtam, hogy be akarják zárni a marosvásárhelyi magyar katolikus gimnáziumot. Szerencsére volt köztünk egy híres ökológus is, aki minden állatfaj, így a politikus és a választópolgár szokásait is tudós egykedvűséggel világította meg.
Az ebéd is a Majomban lett volna, új étlap jött, ugyanolyan sajtóhibákkal, csináltam tehát új korrektúrát is, ismétlés a tudás anyja. Sajnos, mivel lassú volt a kiszolgálás, búcsút vettem, és éhomra kitaxiztam a vasútállomásra, hogy le ne késsem a délutáni pesti expresszt. Kár volt sietnem: a Brassóból jövő vonat kerek háromnegyed órát késett, Budapestig ezt sikerült feljavítania kerek egy órára.
Kolozsvár és Bánffyhunyad között néha lépésben ment, nem mintha a sínekre tévedt báránykákat akarta volna kímélni, hanem csak azért, mert életveszélyesen megroggyant a vasúti töltés. Lassan sötétedett, de még láthattam jobbra és balra a lepusztult vasútállomásokat és a még lepusztultabb, elhagyatott üzemeket, néha a gyönyörű magyar helynevek is ki voltak írva: Egeres, Zsobok. A mögöttük emelkedő rejtelmes dombokat és erdőket néztem. Tudtam persze, hogy vannak másfajta dombok is, hiszen például a toszkán dombvidékhez képest ez csak olyan kamasz halmocska, mint Mandelstam versében a voronyezsi lankák, de hát mint ő, én is tudtam, hogy „ne hasoníts, nincs lény hasonlatos” (Bella István fordítása).
