Uram, rohanok, mondta a nő, engedje meg, elmegy a buszom, és magasra emelte a zacskót, amelyben két pogácsa volt. Hosszú kasszasor, hétköznap reggel, ünnep utáni első, türelmetlen sietés. A pénztárosnő, aki a kijárathoz közeli huzatban vattakabáttal védte magát, a két pogácsát már kézbe is vette, amikor a harmadik sorhelyen álló férfi megszólalt: csókolom, mi is erre várunk. Meg sietünk is. Mögötte álló társára mosolygott, aki azt dünnyögte komolykodva: bizony ám, hát mi is. Közben irtó tréfásan szemöldökig húzta homlokán a svájcisapkát. Hirtelen még néhányan meglelték szunnyadó, szószátyár bátorságukat; igen, igen, jól néznénk ki, ha mindenki előremenne
Kérem, engedjék meg a két gyerekem itt vár az ajtóban, kérte a nő. Tessék csak a sor végére menni, kiáltotta az előbbi férfi, a buszom nekem is megy Most már röhögött, és összekacsintott a haverral.
A pénztárosnő a nőre nézett. Akkor most mi legyen?
Adja vissza, mondta a nő, beállok a sorba. Sem dühös, sem hangos nem volt. Beletörődő volt. Aki mindent elfogad, amit az élet ad, főleg a rosszat, azt meg egyenest megszokta.
A nő célba véve a sor végét elhaladt mellettem. Közelről láttam az arcát. Fiatal, harminc-negyvenes, arcvonásaiban meggyötört, de szép nő volt. Haja simára fésülve, hátul összefogva és nagy csattal kicsit slamposan feltűzve. Fodrásznál régen járhatott. Nem volt sminkelve sem. Arcának szépsége természetességéből és valami megfoghatatlan belső erőből adódott. Szeme sarkához finom ráncok tartottak, ezeket kivasalni, végleg eltüntetni csak a gondtalan jó sors tudja, vagy férfiember, amiből egyenest következett, a nő alighanem egyedül neveli azt a két várakozó gyereket. De ez, lássuk be, semmiféle kivételezést nem indokol. Társadalmi jelenség, ilyen időket élünk. Hogy a nő kívánatos és akár kacér is tud lenni, nem azonnal, csak pillanatok után jutott eszembe. Talán meg kellett volna szólalnom, és határozottan igazat adnom neki a hirtelen támadt ellenséges közösségben. Végtére, két pogácsa, meg a gyerekek De nyugtattam magam, jobb a békesség. A két férfi nem fizikai erejében tűnt erősebbnek, hanem az üres kivagyiságban és a hanghordozás durvaságában. Ismerem ezt a lumpen vagányságot; legyőzhetetlen.
Egy idős asszony, nyugdíjkorban, akiről azt tartja a közhelyes locsogás, ráér, hová is sietne (ha csak a temetőbe nem, teszik hozzá viccesek), a sor legvégén állt, azonnal az előtte levő helyre mutatott, jöjjön csak, kedvesem. Ne törődjön vele, micsoda emberek vannak! – mondta szándékosan hangosan, hogy a két nagyszájú is meghallja. Azok mindketten hátranéztek, de szóra sem méltatták.
Mekkorák a gyerekek? – kérdezte az idős asszony. Egyik tizenkettő, ő elég nagy már, a másik még kicsi, hatéves. Fiúk mindketten? Azok – mondta a nő sóhajtva, vagyis hogy a fiúkkal több a baj, percig sem nyugszanak, míg két lánytestvér békésen eljátszogat a babaszoba bútoraival. Anyást. Azt szoktak. Mert a papás-mamás a csonka családok okán lassan feledésbe merül.
Az én magas szárú cipőmön látják, folytatta az idős asszony, nehezen járok, de sosem engednek előre. Még ha a kosaramban csak tíz deka parizer van is. Lassan araszoltunk a pénztárhoz. Rám került a sor, fizettem. Furcsa kíváncsiság parancsolta, meg kell várnom a nőt. Lehet, csak hogy még egyszer lássam a szép arcát. Húztam az időt, a szatyrommal matattam. Kisvártatva elsietett mellettem. Az utcán két gyerek várta, egy magas, idősebb és egy kisebb, aki a nagyobb kezébe kapaszkodott. Itt vagyok, kiáltotta az anya. A nagyobb fiú hátrafordult. Akkor vettem észre furcsa tartását, jobb válla jóval lejjebb volt a balnál, teste hossztengelyében valamelyest megcsavarodott, és térdét nem tudta kiegyenesíteni. Siessünk! – mondta az anya, azzal elindultak. A kisfiú szaporázta, de a nagyobbtól szánalmas kacsázásnál többre nem tellett. Sietett, de ez korántsem volt elég, hogy a közeli megállóba érkező autóbuszt elérjék. Megálltak, most már mindegy, a következő csak tíz perc múlva jön, volt hát idő, az anya megigazította a nagyobb fiú sálját, aztán felemelte a zacskót a két pogácsával. Majd később megeszitek, mondta. Akkor ért melléjük az autóbusz. A mögöttes forgalmat fékezésre kényszerítette, úgy állt meg. Röviden dudált. Kinyílt az első ajtó. Az anya a vezető pillantását kereste. Az intett, gyerünk, gyerünk, hamar. Először a nagyfiú kászálódott fel, egy utas lehajolva segített, aztán az anya a kicsivel. Máris indult az autóbusz tovább.
A két hangos fószer a bolt előtt állt, egy járdaszéli korlátnak támaszkodott, és reggelijét majszolta. Amikor a minden szabályt felrúgó autóbuszt, azután a siető anyát a két gyermekkel meglátták, semmit sem szóltak. Ettek tovább. Hiszen siettek ők is.
