Reggeli közben ismerteti a megbeszélés várható menetét, és elmondja, nekem milyen szerepet szán: üljek, nézzek, bólogassak, firkáljak valamit az elém tett jegyzetlapra, tök mindegy, mit, felőle verseket is írhatok.
Körasztalt ülünk körbe, öltönyös férfiak, kosztümös nők.
A főnök akadozva beszél, a legszigorúbb tekintetű férfi a fejét csóválja, a többiek vadul jegyzetelnek, és lassan megszületik az én első feljegyzésem is: „Egyszer egy kutya a csontot ellopta, a gazdaasszonya a kést hozzávágta. De vajon jött-e sok kutya, hogy eltemesse őt?” (Hogy kérdőjel is legyen a papíromon.) A prezentáció után az egész felbőszült társaság nekiesik a főnöknek. Megkérdőjelezik minden elhangzott mondat és szám igazságát. A főnök egy darabig állja a sarat, remegve handabandázik, aztán amikor már többen felállnak és egyszerre beszélnek, feladja. Bebújik az asztal alá. Minden tekintet rám szegeződik. Mi történik? Mit csinál ez az ember? Rajtam kérik számon a viselkedését. Széttárom a karom. Valami olyasmit motyogok, hogy nem szokott ilyet, persze a hangomból hiányzik a meggyőződés ereje, ami nem csoda, hiszen alig egy hete dolgozom a cégnél. A főnök nyüszít, aztán ugat. Kérik, jöjjön ki. Nem jön. Nyávog. Én is kérem, nekem sem engedelmeskedik. Kukorékol. A széklábba kapaszkodik. Négy topmenedzser rángatja ki végül együttes erővel.
A rá következő két napot gyakorlatilag végigteniszezzük. Megtanítom neki a pörgetett, egykezes fonákot. Kimondhatatlanul boldog. Azt mondja, ennél jobban nem sikerülhetett volna a bázeli út.
