Ímélben üzen a főnök: „Átfáradnál hozzám, uram?” Három szoba választ el tőle. Úgy tudom, nem szokása felkelni a bőrfoteljéből, az övével szemközti szobában ülő titkárnőjével is ímélben tartja a kapcsolatot.
Alig egy hete dolgozom itt, és máris beszéde van velem. Mit akarhat?
A főnök ajtaja előtt hűvösebb a levegő, mint bárhol máshol az irodában; egy perc alatt, amíg bátorságot gyűjtök a kopogáshoz, kihűl a testem, kezem jégcsapként lóg kérdőjelbe görnyedt törzsem mellett. A vendégszékbe ültet. Megkocogtatja magas homlokát, végigsimít borostás állán, összevonja szemöldökét, és felteszi első kérdését: „Van érvényes útleveled?”
A főnöknek minden év elején a cég svájci központjába, Bázelba kell utaznia, hogy beszámoljon főnökeinek a magyarországi leányvállalat előző évi teljesítményéről. A pletykák szerint rettenetes kínokat él ott át; miután leadja a prezentációt, faggatni, izzasztani kezdik, a főnök csak védekezik, magyarázkodik; a kellemetlen vizsgahelyzetet szerencséjére három fizetett szabadnap (és teljes ellátás) feledteti a város egyik legelőkelőbb szállodájában. A főnök eddig minden évben a vezérigazgató-helyettest vitte magával, idén engem választ.
Nem sokkal a gép felszállása után úgy döntök, abbahagyom a színjátékot, és nem teszek úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy héttel a munkába állásom után a vezérigazgató társaságában Zürich felé utazom, ahonnan sofőr szállít minket tovább Bázelba. Két korty paradicsomlé közt félénken bevallom, hogy bizony még azzal sem vagyok teljesen tisztában, mivel foglalkozik a vállalatunk, a legtöbb divízió tevékenységét teljes homály fedi. Új vagyok, na. Egy hét alatt nem is lehet belejönni, ment fel a főnök, és egészen másra tereli a szót: megkérdezi, jók-e az értesülései, valóban válogatott teniszező voltam-e. Ifiben még igen, mondom. Hát, az a helyzet, hogy ő nem képes megtanulni a pörgetett egykezes fonákot, holott már egy éve jár drága edzőhöz, heti kétszer. Tudnék-e segíteni. Biztosan tudnék, mondom, és még Magyarország fölött elkezdem az elméleti oktatást (ütőfogás, csuklótartás). A főnök merev tekintettel figyel, minden szavamat magába szívja, elraktározza. Azt mondja, a szálloda fedett teniszpályáján gyakorlatban is lesz alkalmam megmutatni mindent. Úgy akar hazatérni Svájcból, hogy van fonákja. Nekem is hozott ütőt. A holnapi fejmosás után irány a teniszpálya. Kacsint.
Reggeli közben ismerteti a megbeszélés várható menetét, és elmondja, nekem milyen szerepet szán: üljek, nézzek, bólogassak, firkáljak valamit az elém tett jegyzetlapra, tök mindegy, mit, felőle verseket is írhatok.
Körasztalt ülünk körbe, öltönyös férfiak, kosztümös nők.
A főnök akadozva beszél, a legszigorúbb tekintetű férfi a fejét csóválja, a többiek vadul jegyzetelnek, és lassan megszületik az én első feljegyzésem is: „Egyszer egy kutya a csontot ellopta, a gazdaasszonya a kést hozzávágta. De vajon jött-e sok kutya, hogy eltemesse őt?” (Hogy kérdőjel is legyen a papíromon.) A prezentáció után az egész felbőszült társaság nekiesik a főnöknek. Megkérdőjelezik minden elhangzott mondat és szám igazságát. A főnök egy darabig állja a sarat, remegve handabandázik, aztán amikor már többen felállnak és egyszerre beszélnek, feladja. Bebújik az asztal alá. Minden tekintet rám szegeződik. Mi történik? Mit csinál ez az ember? Rajtam kérik számon a viselkedését. Széttárom a karom. Valami olyasmit motyogok, hogy nem szokott ilyet, persze a hangomból hiányzik a meggyőződés ereje, ami nem csoda, hiszen alig egy hete dolgozom a cégnél. A főnök nyüszít, aztán ugat. Kérik, jöjjön ki. Nem jön. Nyávog. Én is kérem, nekem sem engedelmeskedik. Kukorékol. A széklábba kapaszkodik. Négy topmenedzser rángatja ki végül együttes erővel.
A rá következő két napot gyakorlatilag végigteniszezzük. Megtanítom neki a pörgetett, egykezes fonákot. Kimondhatatlanul boldog. Azt mondja, ennél jobban nem sikerülhetett volna a bázeli út.
