Hifiben állítólag a japán a legjobb, de azt mondják, az is Kínában készül. Ha Kínában, hát ott. A barátom haverja stúdiós, ismer különben egy csomó énekest meg gitárost, na mármost ők is japán cuccot használnak. Majd azért körülnézek. Karácsony tájt van az efféle vásárlás szezonja, vendégül jön a nagy család, hadd legyen fényesebb a hang, vagy akár tűéles az ernyőkép.
Erősítőt hangfalakkal? Amit házi mozinak is ? Mennyit szán rá? Uram, ebben a kategóriában, hogy úgy ne mondjam, már nincsenek nagy különbségek. Le tetszik ülni, van itt egy kanapé, tessék meghallgatni. Klasszikust vagy valami könnyebbet? Csak a fülre érdemes hagyatkozni. Mekkora a helyiség, ahol majd ? Húsz négyzetméter? Nem sok. De legalább a falak összeterelik a hangot. Ez? Jól tetszik látni, ez itt lemezjátszó. Ön legalább tudja, micsoda. Sokaknak fogalmuk sincs. Régen úgy mondták, gramofon. Itt tű is kell. Pick-up. Nem a kisteherautó Jön vissza megint. A lemezek is. Én a botfülemmel nem hallom, de a sógorom állítja, a régi fekete lemez lágy hangzását semmi sem tudja pótolni, a cédé sem. Az aztán végképp nem. Fölteszek egy ilyet, tessék belehallgatni. Igen, lemezjátszó is van többféle. Itt is a márka, ugye. Azt kell megfizetni. Szinte csak.
Ötvenhét karácsonya előtt, mint évről évre, apámon jó korán erőt vett a gyermekkorból idemaradt ünnepi készülés láza. Irigyeltem és csodáltam. Már kora ősszel el volt varázsolva. (Épp csak nem írt levelet a Jézuskának.) Új gramofont határozott el. Beszélt Kripácz asztalossal, aki megígérte, gyárt hozzá zeneszekrényt. Karácsonyra kész lesz. Anyám habozott. Spórolásra hivatkozva azt mondta, nem bankóprés a fenekünk. De apát már nem lehetett eltántorítani. Érvelt is: vannak ezek a mikrobarázdás hanglemezek, egyetlen oldalukra szimfóniából két tétel is ráfér. A hetvennyolcas fordulatnak annyi.
Anyám megadta magát. De a régi lemezeket nem dobjuk ki! – mondta ki a családi szentenciát (semmit sem dobunk ki, punktum). Szóval az új gramofon. Apa orvosi rendelésére havonta jár a cukros Lovászné, aki osztályvezető a minisztériumban. Ha bármi kell, doktor úr, tessék szólni. Lovászné egy éve, ötvenhatban megvallotta apámnak, legszívesebben itt hagyna csapot-papot, de akkor az anyukája egyedül maradna, és ezt nem venné a szívére. Maradt, akárcsak mi (meg milliók), igaz, nálunk szóba sem jött útra kelni. Majd elrendeződnek a dolgok, mondta apám makacs optimizmusával.
Körorvosként ötvenhatban minden reggel ugyanúgy elindult betegkörútjára a fekvő betegekhez, mint máskor. Anyám elővette a negyvenötben használt nagy, vászonból varrt vörös keresztet, kimosta, kivasalta, és apa kabátjára varrta. Apa mosolygott. Ugyan már! Ki bántaná őt, a doktort? Minden ügyben a jó szándékot és mindenkiben a tisztességest látta. Ha nem az volt, akkor is. Mert akarta látni. Alaptermészete volt.
Lovászné most odaszólt a Lenin körúti villamossági üzletbe, van itt ez az ő doktora, egy gramofont félre kell tenni neki, szolgáljátok ki rendesen.
Anyámmal, apámmal hármasban mentünk.
Egyfélét, a csehszlovák Supraphon márkát lehetett kapni. Azt is csak akkor, ha momentán nem volt kifogyva. (Tessék talán benézni a jövő héten.) Volt nyitható, politúros fadobozban vagy a nélkül. Mi utóbbi mellett döntöttünk, hiszen Kripácz úr már felskiccelte a zeneszekrény terveit.
Idősebb eladó. Barna köpeny, fehér ing, nyakkendő. Egy eltűnt világ hajlongó manírjai. Igen, szólt a Lovász elvtársnő. Kezet ráz apával. Apa tenyerében egy húszas. Jaj, nem ! – szabadkozik az eladó. Aztán mégis elteszi. Innentől fogva még készségesebb. Az oldalsó pulthoz invitál, takarásba, hogy mások oda ne lássanak. Otromba hullámpapír doboz. Oldalán, a sarkában alul néhány centis szakadás, mintha rajzolták volna. Olyan a formája, mint egy teknősbékának. Két felirat: fragile és Lovászné (utóbbi kézírással). Az eladó készséges. Felettébb. Gondosan pultra helyezi a készüléket. Apa mosolyog. Ujjával érinti. Ránk néz. Nagyon szép, igaz-e? Először is kipróbáljuk! – mondja az eladó. Kapcsolgat, a tányér forog, a férfi fülel. Kérem szépen, nekem ez nem tetszik, valami zajt hallok. Apa csodálkozik. Tessék elhinni, valami zörög. Inkább hozok egy másikat. Amikor eltűnik a raktárban, apa odasúgja: nagyon rendes pasas. Az térül-fordul, a készülék máris a pulton.
Bekapcsolja, centiméterre közel hajol, úgy hallgatózik. Ez kifogástalan – mondja. Szemében büszke diadal. Érdemes volt kihoznom. Csomagolhatom? A Lovász elvtársnőt pedig üdvözlöm.
Durva spárgával körbekötözi a dobozt. Akkor veszem észre a feliratot: fragile és Lovászné. Utóbbi kézírással. Oldalt a sarokban pár centis szakadás, mintha rajzolták volna. Olyan a formája, mint egy teknősbékának.
Apa arcán a beteljesülés minden karácsonykor látható büszke öröme. Idén egy új lemezjátszó! És milyen gondos eladó. Apa mámorosan elégedett. Amikor a pénztárhoz megy, anyám a dobozra mutat. Észrevette ő is. Ne áruljuk el apának – súgja. Ne rontsuk el karácsonyi örömét. Maradjon a mi titkunk.
És valóban nem szóltunk.
Sem akkor, sem később.
Sohasem.
