Körorvosként ötvenhatban minden reggel ugyanúgy elindult betegkörútjára a fekvő betegekhez, mint máskor. Anyám elővette a negyvenötben használt nagy, vászonból varrt vörös keresztet, kimosta, kivasalta, és apa kabátjára varrta. Apa mosolygott. Ugyan már! Ki bántaná őt, a doktort? Minden ügyben a jó szándékot és mindenkiben a tisztességest látta. Ha nem az volt, akkor is. Mert akarta látni. Alaptermészete volt.
Lovászné most odaszólt a Lenin körúti villamossági üzletbe, van itt ez az ő doktora, egy gramofont félre kell tenni neki, szolgáljátok ki rendesen.
Anyámmal, apámmal hármasban mentünk.
Egyfélét, a csehszlovák Supraphon márkát lehetett kapni. Azt is csak akkor, ha momentán nem volt kifogyva. (Tessék talán benézni a jövő héten.) Volt nyitható, politúros fadobozban vagy a nélkül. Mi utóbbi mellett döntöttünk, hiszen Kripácz úr már felskiccelte a zeneszekrény terveit.
Idősebb eladó. Barna köpeny, fehér ing, nyakkendő. Egy eltűnt világ hajlongó manírjai. Igen, szólt a Lovász elvtársnő. Kezet ráz apával. Apa tenyerében egy húszas. Jaj, nem ! – szabadkozik az eladó. Aztán mégis elteszi. Innentől fogva még készségesebb. Az oldalsó pulthoz invitál, takarásba, hogy mások oda ne lássanak. Otromba hullámpapír doboz. Oldalán, a sarkában alul néhány centis szakadás, mintha rajzolták volna. Olyan a formája, mint egy teknősbékának. Két felirat: fragile és Lovászné (utóbbi kézírással). Az eladó készséges. Felettébb. Gondosan pultra helyezi a készüléket. Apa mosolyog. Ujjával érinti. Ránk néz. Nagyon szép, igaz-e? Először is kipróbáljuk! – mondja az eladó. Kapcsolgat, a tányér forog, a férfi fülel. Kérem szépen, nekem ez nem tetszik, valami zajt hallok. Apa csodálkozik. Tessék elhinni, valami zörög. Inkább hozok egy másikat. Amikor eltűnik a raktárban, apa odasúgja: nagyon rendes pasas. Az térül-fordul, a készülék máris a pulton.
