Más könyv a mi házunkba nem vót, csak a szent biblia, de az meg olyan régi vót, hogy nemigen lehetett már olvasni az öregségtől, meg mit is olvassak belőle, elég, hogy templomba járok, mikor lehet – mondja Móricz Zsigmondnak Joó György, „a boldog ember”. Mások még a kalendáriumot is említik, amely a Biblia meg a borotva mellé került fel a mestergerendára abban a régi, könyv nélküli világban, és ugyanolyan becsben volt, apáról fiúra szállt, abból nézték ki az időjárást és a tudományt.
Még az ilyen kétkönyves házakban is volt azonban rendszerint egy harmadik, titkos írás, könyv formában, vagy csak úgy, füzetesen, vagy még úgy sem, csak éppen egy kemény fedelű tokba laponként berakva. Erről nem szoktak beszélni sem az írók, sem a néprajzi munkák, de még maguk a házbeliek sem, legalábbis nem nyilvánosan, csak amikor magukban voltak, és nem akadt más téma. S a házbeliekből sem mindenki beszélt róla, csak az asszonyok egymás közt. Mert asszonykönyvről van szó, nem a nőiség felé nyíló kislányok féltett álmaival és első szerelmeivel teli naplókról, nem is az egymásnak örök el nem feledést fogadók színes lapos emlékalbumáról. Ezt a könyvet asszonyok kezdték írni, amikor férjhez mentek, és írták addig, míg fatörzsessé ráncosodó kezük elbírta a munkát, vagy volt erejük összegyúrni a tojást, lisztet meg a tejfölt. Szándékosan használom a múlt időt, mert régi asszonyokról beszélek, arról a régi világról, ahol az étkezés otthon zajlott, ahol az evés nem konfliktusforrás volt, ahol volt idő asztal körül ülve megadni a módját, amúgy krúdysan, megvárni, hogy meghűljön a leves, ahol egy ház tekintélyét az alapozta meg, hogy hogyan és mit esznek, egy asszony hírnevét pedig, hogy melyik ételt hogyan süti-főzi.
E régi asszonyok kézzel írott receptgyűjteménye a legrészletesebb naplónál is többet őriz és mond el róluk. Ahogyan ifjú és tapasztalatlan feleségként úrnői lettek egy konyhának, melyben még semminek sem voltak urai, ahogyan kétkedve, szorongva nézték, ez vagy az az ebéd ízlik-e, vagy azt tudakolták titokban, nem szólta-e meg őket a szomszédasszony. Soha, még fényképeken sem láttam annyira meghatóan fiatal és törékeny nőnek a nagyanyámat, mint most, amikor rám hagyományozott írómappájában lapozgatom a kisebb-nagyobb cetlikre lejegyzett süteményes receptjeit. Maga is időrendben használhatta, mert a sok száz darabból álló cédulahalmaz elején a megfakult grafitceruza mögött is ott van a betűket lejegyző kéz magabiztossága, lendülete, előre számító gondossága, hogy egész életére gyűjti, amit gyűjt, s hogy lesz ideje majd kipróbálni, megtanulni, tökéletesíteni ebbéli tudományát. Amikor a csokoládés őzgerincszalámi titkait vetette papírra, talán még apám sem volt a világon, ketten fogyaszthatták el férjével, valamelyik keresztelőn ékeskedhetett vele abban a reményben, hogy majd az ő keresztelőjén visszakapja, vagy János napján kínálhatta fel a vendégeknek, hadd lássák, hogy nem akárkit vett el az ura.
Ezek az első receptek hosszúak és részletesek, szinte minden mozdulat rögzítve van bennük. Látom, ahogyan fogja a habüstöt, beleteszi az 1 csomag vaníliakrémport, majd hozzáadja a 2 deka lisztet, és „csomo mentesen, könyedén” elkeveri. Néha kijavítja a receptet, áthúzza a 10 deka lisztet, és fölé írja: 15 deka. Talán elsőre nem sikerült, talán a tepsije volt nagyobb, vagy az édesanyjától tudta másképp a receptet. És utólag ott áll az elégedett végkövetkeztetés, már kóstoló után, mintegy előre beszélve leendő önmagához az időben, hiszen rajta kívül e könyvet senki sem olvasta: „Igen ízletes kitűnő sűtemény mej ha sok munkát ád is de meg éri a fáradságot.” Az elmosódó sorok száma mutatja, hányszor próbálhatta ki nagyanyám ezt vagy azt a tésztát. Magam előtt látom patyolattiszta konyháját, ahogyan az asztaltól a kredenc felé nyúl a nyújtófáért vagy a szaggatópohárért, s közben rácseppen kezéről a töltelék a papírlapra, amelyet kék virágos köténye sarkával töröl le hamarjában.
Később egyre rövidebbek a feljegyzések, már nem kellett mindent leírnia, talán már nem is érdekelte annyira, nem előrefelé tekintett. Vagy csak már mindent tudott, és inkább amolyan emlékeztetőfélét, kalácskatalógust vezetett magának, éppen csak az indító adatokat vetve papírra. A „Diósstangli” cím alatt csak ennyi áll: 15 deka dió, 15 deka cukor, 1 tojásfehérje, liszt. A grafitceruzát felváltja a tinta, majd a golyóstoll, a betűk jobban látszanak, mégis elmosódóbbak, bizonytalanabbak. A mappa vége felé sorakozó süteményeknél már én is ott ülhettem az asztalánál. Most, idősödő-őszülő kézírását nézegetve fejtem meg híres kadétszeletjének és azóta sem ízlelt prickráflijának titkát, ami valójában nem is titok, ugyanúgy lisztből, tojásból, tejből és miegyébből készül, mint minden más, mégsem ugyanaz, mégis van benne valami, amit csak ő tudott, amit soha nem jegyzett bele a könyvébe. Nagyanyámnak ez az arca már ismerős, amint hét végi látogatásaimkor a kredenc aljából előveszi a kaláccsal megpakolt tányért, mintha csak úgy véletlenül éppen jókor érkeztem volna, pedig tudom, hogy jöttömre számítva az előtte való napot a sütő mellett s talán mappájában lapozgatva töltötte, hogy melyik régi finomságát keltse új életre a holt betűkből.
Nagyanyám nem volt tanult asszony, de német létére jobban beszélt magyarul, mint németül, és minden érdekelte. Ez a sokféle anyagból összegyúrt tudás, amit életében magába gyűjtött, mint a receptjeit, ott ékeskedik mappájának lapjain. A Mozart-szeletet tökéletes írással reprodukálta, de kellett némi idő, mire rájöttem – vagy nem jöttem rá –, mit takarhat a „Pólet” (paulette), a „Kosút kifli”, a „Kréncli”, a „Huszárcsok”, a „Rakakó torta”, „Stólvert cukor”, „Diós Pompadur” vagy a „Konhteszka”.
Külön tárolta az idegen kézírásos recepteket; örökség lehetett, vagy asszonyokkal való cserebere eredménye. Vagy ez is, az is. Nagyanyám például biztosan nem írhatta azt a krémpitereceptet, amely egy 1906. július 20-i újság egyik margóján áll, hiszen ő maga jó néhány hónappal ezután született. Egy másik hamvas, frissen lett asszony, az ő édesanyja mappájából származhat, aki szintén lendületes betűkkel, magabiztos kézzel jegyezte le leendő önmagának és leendő lányának a tudnivalókat. A recept mellett egy divatkép látható. Gyönyörű hölgy talpig érő ruhában, csipkegallérral, csigákba fésült hajjal, gyöngykivarrásos derékkal áll egy tóparti nyaraló rózsával felfuttatott teraszán. Olyan szép, amilyen szép csak egy század eleji nő lehet. Talán nagyanyám, talán az ő anyja is kalácssütés közben erre a képre is vetett egy-egy pillantást. Éppen csak annyit, hogy ne kozmáljon oda a krém.
