A harmadik könyv

A régi asszonyok kézzel írott receptgyűjteménye a legrészletesebb naplónál is többet őriz és mond el róluk.

Ezek az első receptek hosszúak és részletesek, szinte minden mozdulat rögzítve van bennük. Látom, ahogyan fogja a habüstöt, beleteszi az 1 csomag vaníliakrémport, majd hozzáadja a 2 deka lisztet, és „csomo mentesen, könyedén” elkeveri. Néha kijavítja a receptet, áthúzza a 10 deka lisztet, és fölé írja: 15 deka. Talán elsőre nem sikerült, talán a tepsije volt nagyobb, vagy az édesanyjától tudta másképp a receptet. És utólag ott áll az elégedett végkövetkeztetés, már kóstoló után, mintegy előre beszélve leendő önmagához az időben, hiszen rajta kívül e könyvet senki sem olvasta: „Igen ízletes kitűnő sűtemény mej ha sok munkát ád is de meg éri a fáradságot.” Az elmosódó sorok száma mutatja, hányszor próbálhatta ki nagyanyám ezt vagy azt a tésztát. Magam előtt látom patyolattiszta konyháját, ahogyan az asztaltól a kredenc felé nyúl a nyújtófáért vagy a szaggatópohárért, s közben rácseppen kezéről a töltelék a papírlapra, amelyet kék virágos köténye sarkával töröl le hamarjában.

Később egyre rövidebbek a feljegyzések, már nem kellett mindent leírnia, talán már nem is érdekelte annyira, nem előrefelé tekintett. Vagy csak már mindent tudott, és inkább amolyan emlékeztetőfélét, kalácskatalógust vezetett magának, éppen csak az indító adatokat vetve papírra. A „Diósstangli” cím alatt csak ennyi áll: 15 deka dió, 15 deka cukor, 1 tojásfehérje, liszt. A grafitceruzát felváltja a tinta, majd a golyóstoll, a betűk jobban látszanak, mégis elmosódóbbak, bizonytalanabbak. A mappa vége felé sorakozó süteményeknél már én is ott ülhettem az asztalánál. Most, idősödő-őszülő kézírását nézegetve fejtem meg híres kadétszeletjének és azóta sem ízlelt prickráflijának titkát, ami valójában nem is titok, ugyanúgy lisztből, tojásból, tejből és miegyébből készül, mint minden más, mégsem ugyanaz, mégis van benne valami, amit csak ő tudott, amit soha nem jegyzett bele a könyvébe. Nagyanyámnak ez az arca már ismerős, amint hét végi látogatásaimkor a kredenc aljából előveszi a kaláccsal megpakolt tányért, mintha csak úgy véletlenül éppen jókor érkeztem volna, pedig tudom, hogy jöttömre számítva az előtte való napot a sütő mellett s talán mappájában lapozgatva töltötte, hogy melyik régi finomságát keltse új életre a holt betűkből.

Nagyanyám nem volt tanult asszony, de német létére jobban beszélt magyarul, mint németül, és minden érdekelte. Ez a sokféle anyagból összegyúrt tudás, amit életében magába gyűjtött, mint a receptjeit, ott ékeskedik mappájának lapjain. A Mozart-szeletet tökéletes írással reprodukálta, de kellett némi idő, mire rájöttem – vagy nem jöttem rá –, mit takarhat a „Pólet” (paulette), a „Kosút kifli”, a „Kréncli”, a „Huszárcsok”, a „Rakakó torta”, „Stólvert cukor”, „Diós Pompadur” vagy a „Konhteszka”.

Külön tárolta az idegen kézírásos recepteket; örökség lehetett, vagy asszonyokkal való cserebere eredménye. Vagy ez is, az is. Nagyanyám például biztosan nem írhatta azt a krémpitereceptet, amely egy 1906. július 20-i újság egyik margóján áll, hiszen ő maga jó néhány hónappal ezután született. Egy másik hamvas, frissen lett asszony, az ő édesanyja mappájából származhat, aki szintén lendületes betűkkel, magabiztos kézzel jegyezte le leendő önmagának és leendő lányának a tudnivalókat. A recept mellett egy divatkép látható. Gyönyörű hölgy talpig érő ruhában, csipkegallérral, csigákba fésült hajjal, gyöngykivarrásos derékkal áll egy tóparti nyaraló rózsával felfuttatott teraszán. Olyan szép, amilyen szép csak egy század eleji nő lehet. Talán nagyanyám, talán az ő anyja is kalácssütés közben erre a képre is vetett egy-egy pillantást. Éppen csak annyit, hogy ne kozmáljon oda a krém.