Más könyv a mi házunkba nem vót, csak a szent biblia, de az meg olyan régi vót, hogy nemigen lehetett már olvasni az öregségtől, meg mit is olvassak belőle, elég, hogy templomba járok, mikor lehet – mondja Móricz Zsigmondnak Joó György, „a boldog ember”. Mások még a kalendáriumot is említik, amely a Biblia meg a borotva mellé került fel a mestergerendára abban a régi, könyv nélküli világban, és ugyanolyan becsben volt, apáról fiúra szállt, abból nézték ki az időjárást és a tudományt.
Még az ilyen kétkönyves házakban is volt azonban rendszerint egy harmadik, titkos írás, könyv formában, vagy csak úgy, füzetesen, vagy még úgy sem, csak éppen egy kemény fedelű tokba laponként berakva. Erről nem szoktak beszélni sem az írók, sem a néprajzi munkák, de még maguk a házbeliek sem, legalábbis nem nyilvánosan, csak amikor magukban voltak, és nem akadt más téma. S a házbeliekből sem mindenki beszélt róla, csak az asszonyok egymás közt. Mert asszonykönyvről van szó, nem a nőiség felé nyíló kislányok féltett álmaival és első szerelmeivel teli naplókról, nem is az egymásnak örök el nem feledést fogadók színes lapos emlékalbumáról. Ezt a könyvet asszonyok kezdték írni, amikor férjhez mentek, és írták addig, míg fatörzsessé ráncosodó kezük elbírta a munkát, vagy volt erejük összegyúrni a tojást, lisztet meg a tejfölt. Szándékosan használom a múlt időt, mert régi asszonyokról beszélek, arról a régi világról, ahol az étkezés otthon zajlott, ahol az evés nem konfliktusforrás volt, ahol volt idő asztal körül ülve megadni a módját, amúgy krúdysan, megvárni, hogy meghűljön a leves, ahol egy ház tekintélyét az alapozta meg, hogy hogyan és mit esznek, egy asszony hírnevét pedig, hogy melyik ételt hogyan süti-főzi.
E régi asszonyok kézzel írott receptgyűjteménye a legrészletesebb naplónál is többet őriz és mond el róluk. Ahogyan ifjú és tapasztalatlan feleségként úrnői lettek egy konyhának, melyben még semminek sem voltak urai, ahogyan kétkedve, szorongva nézték, ez vagy az az ebéd ízlik-e, vagy azt tudakolták titokban, nem szólta-e meg őket a szomszédasszony. Soha, még fényképeken sem láttam annyira meghatóan fiatal és törékeny nőnek a nagyanyámat, mint most, amikor rám hagyományozott írómappájában lapozgatom a kisebb-nagyobb cetlikre lejegyzett süteményes receptjeit. Maga is időrendben használhatta, mert a sok száz darabból álló cédulahalmaz elején a megfakult grafitceruza mögött is ott van a betűket lejegyző kéz magabiztossága, lendülete, előre számító gondossága, hogy egész életére gyűjti, amit gyűjt, s hogy lesz ideje majd kipróbálni, megtanulni, tökéletesíteni ebbéli tudományát. Amikor a csokoládés őzgerincszalámi titkait vetette papírra, talán még apám sem volt a világon, ketten fogyaszthatták el férjével, valamelyik keresztelőn ékeskedhetett vele abban a reményben, hogy majd az ő keresztelőjén visszakapja, vagy János napján kínálhatta fel a vendégeknek, hadd lássák, hogy nem akárkit vett el az ura.
