A kalap

Semmilyen közösség nem lehet meg az egyes emberek nélkül. És kinek-kinek saját élete, tempója, érzékenysége van.

Egyszer csak szorítani kezdett a kalap. Vagy a sapka, amelyiket éppen viseltem. Bármi volt a fejemen, szorított. Kicsinek éreztem, szűknek, melegem lett, és viszketni kezdett a fejem.

Zavart az is, fedetlen fővel voltam. Akadt régi vágású bársonykapedlim, divatos, horgolt, színes kipám, barna kalapom, fekete kalapom, szalmakalapom, baseballsapkám is volt több színben, de szorított a kalap is, a sapka is. Az utcán vagy a villamoson hol feltettem, hol levettem, és a kezemben szorongattam.

Akár befedett, akár fedetlen fejjel jártam, sután éreztem magam, mint aki két világ közé szorult.

Reb Slojméval egy nyárestén oda-vissza többször is végigsétáltunk a Szent István parkon. Hol feltettem, hol levettem, és gyűrögettem, hol meg zsebre vágtam a sapkám. Észrevette a zavarom.

– Mi baja? – kérdezte. – Látom, ne is tagadja.
– Hülyeség – mondtam kínomban nevetgélve. – A sapka Szorít.

Kíváncsian nézett rám, mint aki további magyarázatot vár, de csak a vállam vonogattam. Fejembe csaptam a baseballsapkát, és mentem mellette tovább.

– Mondja, tulajdonképpen mióta hordja maga meg a maga Sziklai barátja is ezeket a sapkákat? Vagy bármit a fejükön – torpant meg. – Merthogy amikor megismerkedtünk, és elkezdtek hozzám járni, még nem hordták. Arra azért emlékeznék

Szórakozottan nézte a fejemet. Nem feleltem.

– Miért van maga egyáltalán sapkában? Ilyen hűvös van? – kérdezte nyomatékosan és provokatívan.

Nem értettem, hogy kérdezhet ilyet. Ő is kalapot hord, otthon meg kapedlit. Mintha nem tudná, hogy hozzá hasonlóan én is hagyománytiszteletből viselem. Mellette tanultam, sőt tőle, őt követtem ebben is. Őrizni akartam a talmudi rav Hunától, pontosabban anyjától eredeztetett hagyományt. Azt jósolták neki, hogy fia gonosztevő lesz, és ő, hogy megelőzze mindezt, s hogy mindig emlékeztesse a feje felett lebegő ítéletre és az istenfélelemre, gyerekkorától befedte a fiú fejét, aki így nem bűnöző lett, hanem törvénytudós. Meglehet, szentimentális, patetikus, de szerettem ezt a történetet. Mások az ókorban elmélyült tanuláshoz viseltek fejfedőt.

Az öreg láthatta a fejemen a kipát az elmúlt időben épp eleget, akkor is, ha nem tanultunk, csak beszélgettünk. Froclizni akart, mint aki azt mondja: nem érti, minek próbálkozunk a vallásossággal, nem áll jól nekünk, és úgyse fog menni hosszú távon. Nehezen ment, kétségtelen, de tudtam, hogy ez a nehézség vele jár, és ezt ő is éppoly jól tudta. Iróniája épp ezért érzékenyen érintett.

– Hordom már egy ideje – feleltem. Kiérezhette hangsúlyomból a rosszallást. – Magától tanultam. Ezt is.
– Minek maguknak az ortodoxia? – nézett rám hunyorogva, pedig ő állt háttal a Duna-partnak, és az én szemembe tűzött a Margitsziget mögött alábukó nap, mely úgy lógott az ég alján, mintha csak odaakasztotta volna valaki.

Erre a kérdésre nem lehetett válaszolni. Nem is azért tette fel. Összeszorítottam a fogam. Éreztem, hogy arcizmaim rángatóznak. Ő is észrevehette vívódásom, mert nem piszkált tovább, megadta a kegyelemdöfést.

– Maguk a semmiből jönnek vissza, Miklós. Vagy mondjuk úgy, a sötétségből. És aki a pincéből szalad fel a lépcsőn, azt elvakíthatja a fény. Ha meg két-három lépcsőt ugrik, bokáját is szegheti – sóhajtott. – Meséltem már magának a „fogoly gyermek”-kel kapcsolatos hagyományt, nem? Akik nem gyakorolhatták vagy nem ismerhették a szokásokat, azokon nem kérhető számon, miért nem cádikok Ért engem? A vallás nagy dolog. Én lennék a legutolsó, aki szólnék ellene. Erre neveltek gyerekkoromban, nem is tudnék élni nélküle. Magát se beszélném le róla. De meg akartam már kérdezni korábban is, csak nem kínálkozott mostanáig alkalom: nem érzi néha úgy, hogy túl messzire ment?

Erre a kérdésére se tudhattam válaszolni. A szentségben emelkedni kell, így tanultam, épp vele. Ezért gyújtunk, többek között, napról napra eggyel több hanukai mécsest is. Most akkor hol az igazság?

Lehajtottam a fejem. A sapka napellenzője eltakarta az arcom.

– Soha nem érezte, Miklós, hogy már nem önmaga? Hogy túllőtt a célon? Hogy beleveszett valamibe, és elveszítette önmagát?
– Nem az a cél, hogy az ember korlátozza az egóját, és egy közösség részévé váljon? – emeltem fel a fejem, de erőtlenül csengett a hangom.
– Ez igaz – bólogatott. – De semmilyen közösség nem lehet meg az egyes emberek nélkül. És kinek-kinek saját élete, tempója, érzékenysége van. Ne feledje – nyújtott kezet a park kijáratánál, és a másik kezét a kézfejemre helyezte –, jobb egy zsidó kalap nélkül, mint egy kalap zsidó nélkül. Habár, azt hiszem, ezt a mondást nem találja meg a hagyományos kommentárok között.