Az öreg láthatta a fejemen a kipát az elmúlt időben épp eleget, akkor is, ha nem tanultunk, csak beszélgettünk. Froclizni akart, mint aki azt mondja: nem érti, minek próbálkozunk a vallásossággal, nem áll jól nekünk, és úgyse fog menni hosszú távon. Nehezen ment, kétségtelen, de tudtam, hogy ez a nehézség vele jár, és ezt ő is éppoly jól tudta. Iróniája épp ezért érzékenyen érintett.
– Hordom már egy ideje – feleltem. Kiérezhette hangsúlyomból a rosszallást. – Magától tanultam. Ezt is.
– Minek maguknak az ortodoxia? – nézett rám hunyorogva, pedig ő állt háttal a Duna-partnak, és az én szemembe tűzött a Margitsziget mögött alábukó nap, mely úgy lógott az ég alján, mintha csak odaakasztotta volna valaki.
Erre a kérdésre nem lehetett válaszolni. Nem is azért tette fel. Összeszorítottam a fogam. Éreztem, hogy arcizmaim rángatóznak. Ő is észrevehette vívódásom, mert nem piszkált tovább, megadta a kegyelemdöfést.
– Maguk a semmiből jönnek vissza, Miklós. Vagy mondjuk úgy, a sötétségből. És aki a pincéből szalad fel a lépcsőn, azt elvakíthatja a fény. Ha meg két-három lépcsőt ugrik, bokáját is szegheti – sóhajtott. – Meséltem már magának a „fogoly gyermek”-kel kapcsolatos hagyományt, nem? Akik nem gyakorolhatták vagy nem ismerhették a szokásokat, azokon nem kérhető számon, miért nem cádikok Ért engem? A vallás nagy dolog. Én lennék a legutolsó, aki szólnék ellene. Erre neveltek gyerekkoromban, nem is tudnék élni nélküle. Magát se beszélném le róla. De meg akartam már kérdezni korábban is, csak nem kínálkozott mostanáig alkalom: nem érzi néha úgy, hogy túl messzire ment?
Erre a kérdésére se tudhattam válaszolni. A szentségben emelkedni kell, így tanultam, épp vele. Ezért gyújtunk, többek között, napról napra eggyel több hanukai mécsest is. Most akkor hol az igazság?
Lehajtottam a fejem. A sapka napellenzője eltakarta az arcom.
– Soha nem érezte, Miklós, hogy már nem önmaga? Hogy túllőtt a célon? Hogy beleveszett valamibe, és elveszítette önmagát?
– Nem az a cél, hogy az ember korlátozza az egóját, és egy közösség részévé váljon? – emeltem fel a fejem, de erőtlenül csengett a hangom.
– Ez igaz – bólogatott. – De semmilyen közösség nem lehet meg az egyes emberek nélkül. És kinek-kinek saját élete, tempója, érzékenysége van. Ne feledje – nyújtott kezet a park kijáratánál, és a másik kezét a kézfejemre helyezte –, jobb egy zsidó kalap nélkül, mint egy kalap zsidó nélkül. Habár, azt hiszem, ezt a mondást nem találja meg a hagyományos kommentárok között.
