Pár holdnyi területen édenkertet teremteni, egy házat tökéletesen széppé alakítani, jó és szép dolgokat írni, összehozni a jó és bölcs embereket, ezek mind hasznos tevékenységek. A rosszakaratú, a buta, a minden kiválóság nélküli emberek, az egyensúlyozatlanok úgyis elrontanak akármiféle szisztémát és kultúrát, a jók és bölcsek pedig – csak szabadságuk legyen hozzá – úgyis jó életet tudnak teremteni maguknak bármilyen körülmények között is. [ ] Csak egyre törekedhetünk, hogy a jó és a bölcs emberek minél boldogabbak lehessenek, azaz: minél szabadabbak; de még ez is mellékkérdés, mert hiszen a fő nem a boldogság, hanem a jó élet.
Ha Békássy Ferenc csak ennyit írt volna, az is elég lenne. Ennél azonban jóval többet írt, és több is ő. Most itt vagyok, ahol született, és ahol el van temetve. A zsennyei kastélyban, a Békássyak előtt a Bezerédyek, előttük őseim, a Sennyeyek birtokán.
Kert volt a kastély körül mindig. Sennyey Ferenc kertjéből származó gyógynövényekkel kezelték Nádasdy Tamás nejét, a fekete bég édesanyját, „szerelmes Orsikánkat” is. A haszonkerttől az angolparkig terjedt az a csoda, ami itt évszázadokon keresztül ragyogott. Én még forgattam Bezerédy Elek herbáriumát, láttam, amikor itt veteményes, gyümölcsös volt. Az utóbbi években felújították a kastélyt és a melléképületeket, a kert falát, rendbe vágták a park nagy részét is. Mindez hatalmas eredmény, ami elismerésre méltó. Sőt javaslatomra kiírták Békássy Ferenc és édesanyja – Bezerédy Emma – nevét sírjukra. Végre.
Lehet, csak én merengek mégis el, mily kár, hogy a palántázót elbontották, mily fájó a lovak hiánya. Fáj, hogy nincs kutya, nincs baromfi, nincs önellátó gazdálkodás. Nincs, mert nem lehet. Nincs már, aki ismerné a kert mágiáját, s ki tudja, milyen engedélyek kellenének hozzá? Lehet, ahhoz is engedély kellene, hogy éljünk? Nekem ilyenem sosem volt, mégis élek. S hogy mindez megmaradt, s ma alkotóház művészeknek, az a csodával határos, aminek örülnünk kell. Közös kincsünk. Mégis úgy járom kertjét, miközben hozzád írom ezt a pár sort, hogy látom magam előtt mindazt, ami volt, s arról álmodozom, hogy mi minden lehetne újra.
A kert felett telihold ragyog, az első hóvirágok kecses buksijukat kidugják a felolvadt földből. Levetkőzöm teljesen, meztelen talpam a földbe süpped, hagyom, hogy a hideg belém marjon, arcomat az anyaföld fekete sarával festem meg, bőröm ezeréves tölgy kérgével véresre karcolom, és belerohanok az éjsötét ragyogásba. Patáim dübörögnek, érzem, hogy a nagy Pán vagyok, ahogy bozóton, patakon átvágtátok. Előttem az ágaskodó szarvas, ragyogó agancsával az ősfolyam szelleméhez vezet, aki lemossa bánatom. Anyám, apáim, testvéreim, őseim és utódaim, mi mind egyek vagyunk! Hazánk az otthonunk.
Zsennye, 2017. február 11.
A szerző költő, író, a Drót főszerkesztője. Lapunkba utazásokról és kertekről, művészetről és életről ír.
