A kert felett telihold ragyog, az első hóvirágok kecses buksijukat kidugják a felolvadt földből. Levetkőzöm teljesen, meztelen talpam a földbe süpped, hagyom, hogy a hideg belém marjon, arcomat az anyaföld fekete sarával festem meg, bőröm ezeréves tölgy kérgével véresre karcolom, és belerohanok az éjsötét ragyogásba. Patáim dübörögnek, érzem, hogy a nagy Pán vagyok, ahogy bozóton, patakon átvágtátok. Előttem az ágaskodó szarvas, ragyogó agancsával az ősfolyam szelleméhez vezet, aki lemossa bánatom. Anyám, apáim, testvéreim, őseim és utódaim, mi mind egyek vagyunk! Hazánk az otthonunk.
Zsennye, 2017. február 11.
A szerző költő, író, a Drót főszerkesztője. Lapunkba utazásokról és kertekről, művészetről és életről ír.
