A minap Budapest belvárosában az egyik kuka mellett szépen festett borosüvegcímkére lettem figyelmes. Néztem jobbról, néztem balról, de így is, úgy is a skótok Petőfijének, Robert Bursnek a festett portréja rajzolódott elém. Ismerem ezt a szimpatikus pirospozsgás arcot. Évekkel ezelőtt jól megnéztem Skóciában a Burns-múzeumban az eredetijét. Felvettem az üveget, és láttam, hogy ebben bizony nem bor, hanem ahogy a felirat mutatja, malátawhisky lehetett. Hogy került a nagy költőről elnevezett üveg az utcára? Hát úgy, hogy előző napon, január 25-én volt a Burns Supper, azaz a Burns-vacsora. A hagyomány szerint a skótok ilyentájt adóznak az élet és költészet ünnepének: dudaszó mellett skót díszviseletben esznek-isznak, és imádott költőjük, Rabbie verseit szavalják. Az ünneplés éppúgy lehet formális, mint informális, egy biztos, garantált a spontán jókedv és derű. Pár éve magyar gyerekeket vittem skót vendéglátókhoz. A köszöntésünkre szervezett grillparti közepén az egyik pesti fiú magából kikelve húzott félre. „Ez kész őrület – mondta –, nem is olyan skótok ezek a skótok, tök kedvesek, azt hittem, olyanok, mint a viccekben.”
Ezek ötlöttek fel bennem, miközben fogtam az üveget. Aztán bármennyire jó emlékek ébredtek, hátrahagytam a talált kincset, és arra gondoltam, mi lenne, ha mi is rendeznénk nagy költőnk, Petőfi Sándor tiszteletére Petőfi-vacsorát. Petőfi januárban született, Burns is, mindketten júliusban haltak meg, tíz nap különbséggel. Már ha hihetünk az akadémiai irodalomtörténetnek. Burnst harminchét évesen szólította magához az Úr, a mi Petőfinket tizenegy évvel előbb. Mindketten a dagályos divatköltészet után robbantak be a köztudatba azzal, hogy a nép nyelvén kezdtek el mindennapi témákat megénekelni, úgymint a hangyát és a csacsit, az árpaföldet és az alföldet, a sást és az árvalányhajat vagy Csepü Palkót és Kóbor Tamást. Még a haggis is passzol, melyet maga a költő tett halhatatlanná a hozzá írott ódájában. Hogy mi az a haggis? Hát nem más, mint birkagyomorba töltött belsőségek, némi zabkásával és fűszerrel. Dióhéjban: olyasmi, mint a mi kis gömböcünk.
