Akkor rajta, rajta, kezdjünk hozzá egy Petőfi-vacsora szervezéséhez! A disznótor legyen a hívószó. Arról úgyis nosztalgikus emlékeim vannak. Nem úgy, mint anyámnak. Hagyjál engem a disznótorral, mondogatta, van fogalmad arról, hogy aznap a férfiak kétszer is berúgtak? Egyszer délig, aztán kialudták magukat, és este nyolcra megint szépen becsókoltak. Nyilván így volt, csak az én gyermeki emlékezetem életveszélyesen idealizál. De visszatérve a Petőfi-vacsorára, hogy is nézne ki tovább?
Hát először is a házigazda bocskaiba öltözve köszöntené a vendégeket, miközben tradicionális magyar zene menne, mondjuk tamburán. Vagy citerán. Aztán jönne a hálaadás, szerintem ahhoz jól passzolna az „Isten csodája, hogy még áll hazánk”, mivel kis hazánkban a Petőfi-verseket általában a kezdősorral vagy a refrénnel azonosítjuk. Majd hoznák a levest, stílusosan friss gyümölcsből készítve. Például almából. Semmi esetre sem lehetne kihagyni a disznótoros fogásokat, a hurkát, kolbászt savanyú uborkával. Aztán a férfiak innának a nők egészségére. Nem ártana, ha egy önjelölt vőfély is megjelenne a vacsorán, hogy csasztuskáival szórakoztassa az egybegyűlteket. Ilyeneket tucatjával lehet találni manapság. Utána pedig hajnalig lehetne szavalni a Talpra magyar, a Mit nekem vagy a Befordúltam a konyhára kezdetűt.
Skóciában idegen vendégeket is szívesen látnak ezen az estén, mert kíváncsiak más népek dalaira, verseire is. A Petőfi-vacsorára szerintem nem biztos, hogy ez az ötlet nyerő lenne. Bőven elég, ha a telekszomszédot áthívják, és a fülemilefütty miatti sokéves örök haragot elfelejtik. Az idegen hívása talán egy következő lépcsőfok lehetne ama vacsorai magaslathoz.
Milyen szép is lenne, ha a Petőfi-vacsorán összehajolna két-két magyar, és dalra fakadna. Én mondom, hajrá, mire várni, dalra, magyar!
