A minap Budapest belvárosában az egyik kuka mellett szépen festett borosüvegcímkére lettem figyelmes. Néztem jobbról, néztem balról, de így is, úgy is a skótok Petőfijének, Robert Bursnek a festett portréja rajzolódott elém. Ismerem ezt a szimpatikus pirospozsgás arcot. Évekkel ezelőtt jól megnéztem Skóciában a Burns-múzeumban az eredetijét. Felvettem az üveget, és láttam, hogy ebben bizony nem bor, hanem ahogy a felirat mutatja, malátawhisky lehetett. Hogy került a nagy költőről elnevezett üveg az utcára? Hát úgy, hogy előző napon, január 25-én volt a Burns Supper, azaz a Burns-vacsora. A hagyomány szerint a skótok ilyentájt adóznak az élet és költészet ünnepének: dudaszó mellett skót díszviseletben esznek-isznak, és imádott költőjük, Rabbie verseit szavalják. Az ünneplés éppúgy lehet formális, mint informális, egy biztos, garantált a spontán jókedv és derű. Pár éve magyar gyerekeket vittem skót vendéglátókhoz. A köszöntésünkre szervezett grillparti közepén az egyik pesti fiú magából kikelve húzott félre. „Ez kész őrület – mondta –, nem is olyan skótok ezek a skótok, tök kedvesek, azt hittem, olyanok, mint a viccekben.”
Ezek ötlöttek fel bennem, miközben fogtam az üveget. Aztán bármennyire jó emlékek ébredtek, hátrahagytam a talált kincset, és arra gondoltam, mi lenne, ha mi is rendeznénk nagy költőnk, Petőfi Sándor tiszteletére Petőfi-vacsorát. Petőfi januárban született, Burns is, mindketten júliusban haltak meg, tíz nap különbséggel. Már ha hihetünk az akadémiai irodalomtörténetnek. Burnst harminchét évesen szólította magához az Úr, a mi Petőfinket tizenegy évvel előbb. Mindketten a dagályos divatköltészet után robbantak be a köztudatba azzal, hogy a nép nyelvén kezdtek el mindennapi témákat megénekelni, úgymint a hangyát és a csacsit, az árpaföldet és az alföldet, a sást és az árvalányhajat vagy Csepü Palkót és Kóbor Tamást. Még a haggis is passzol, melyet maga a költő tett halhatatlanná a hozzá írott ódájában. Hogy mi az a haggis? Hát nem más, mint birkagyomorba töltött belsőségek, némi zabkásával és fűszerrel. Dióhéjban: olyasmi, mint a mi kis gömböcünk.
Akkor rajta, rajta, kezdjünk hozzá egy Petőfi-vacsora szervezéséhez! A disznótor legyen a hívószó. Arról úgyis nosztalgikus emlékeim vannak. Nem úgy, mint anyámnak. Hagyjál engem a disznótorral, mondogatta, van fogalmad arról, hogy aznap a férfiak kétszer is berúgtak? Egyszer délig, aztán kialudták magukat, és este nyolcra megint szépen becsókoltak. Nyilván így volt, csak az én gyermeki emlékezetem életveszélyesen idealizál. De visszatérve a Petőfi-vacsorára, hogy is nézne ki tovább?
Hát először is a házigazda bocskaiba öltözve köszöntené a vendégeket, miközben tradicionális magyar zene menne, mondjuk tamburán. Vagy citerán. Aztán jönne a hálaadás, szerintem ahhoz jól passzolna az „Isten csodája, hogy még áll hazánk”, mivel kis hazánkban a Petőfi-verseket általában a kezdősorral vagy a refrénnel azonosítjuk. Majd hoznák a levest, stílusosan friss gyümölcsből készítve. Például almából. Semmi esetre sem lehetne kihagyni a disznótoros fogásokat, a hurkát, kolbászt savanyú uborkával. Aztán a férfiak innának a nők egészségére. Nem ártana, ha egy önjelölt vőfély is megjelenne a vacsorán, hogy csasztuskáival szórakoztassa az egybegyűlteket. Ilyeneket tucatjával lehet találni manapság. Utána pedig hajnalig lehetne szavalni a Talpra magyar, a Mit nekem vagy a Befordúltam a konyhára kezdetűt.
Skóciában idegen vendégeket is szívesen látnak ezen az estén, mert kíváncsiak más népek dalaira, verseire is. A Petőfi-vacsorára szerintem nem biztos, hogy ez az ötlet nyerő lenne. Bőven elég, ha a telekszomszédot áthívják, és a fülemilefütty miatti sokéves örök haragot elfelejtik. Az idegen hívása talán egy következő lépcsőfok lehetne ama vacsorai magaslathoz.
Milyen szép is lenne, ha a Petőfi-vacsorán összehajolna két-két magyar, és dalra fakadna. Én mondom, hajrá, mire várni, dalra, magyar!
