Élünk, komám

Füleki háborús veterán volt, olyan résztvevője a második világháborúnak, aki aktív harcosként megjárta a front mindkét oldalát.

Az én időmben azt mesélték róla, gazdagabb volt, mint a legtöbb nagyparaszt a faluban. Háborús nyugdíjából földeket vett, többet, mint amennyit törvényesen szabad volt, ennek is, amannak is a nevére íratott tíz-húsz holdat a kataszterben, akik helyette dolgoztak, és osztoztak vele a hasznon. Azokban az időkben, amikor még ritkaságszámba ment a telefon, a falu hírvivőjeként tevékenykedett. Ha valaki üzenni kívánt falubeli ismerősének, és Füleki éppen arra járt, csak szólt neki: Füleki, beszólsz ennek meg annak, megmondod neki ezt vagy azt? S ő ment, mert mindig ment, amerre kérték, megállíthatatlanul rótta csoszogva a falut, bekopogott ide vagy oda, átadta az üzenetet, ami ha lassan is, de célba ért. Soha nem nősült meg, idővel alig maradt rokona a faluban, velük sem tartotta a kapcsolatot, mint akinek nincs szüksége senkire. Őrizte a vagyonát, a háza közben egyre nőtt, széltében is, magasságban is, pedig jószerivel csak aludni járt haza.

Költői közhely, ez esetben mégis igaz, ha azt mondom, úgy emlékszem arra a nyári napra, mintha tegnap történt volna. Igazi kánikulai délután volt, a tűző égen nemhogy felhőt, de még egy kósza madarat sem lehetett látni, minden élő árnyékba húzódott. Jómagam is egy képregénnyel hűsöltem a hátsó szobában, ahova nem férkőzött be a kinti forróság, amikor hatalmas dörrenésre rezzentem össze. De akkorára, hogy belerezegtek a ház ablakai. Kirohantunk mindannyian az utcára, s kerestük a hang forrását. Meg is találtuk, a falu túlsó vége felé, a háztetők fölött sűrű, fekete füst kígyózott az égnek. Nemsokára meghallottuk a helyi tűzoltó-egyesület szirénáját, majd láttuk a piros kocsit is, ahogy vijjogó hanggal elszáguldott a füst irányába. Mivel egy darabig mindenki arrafelé rohant, amerre a füstöt látta, időbe telt, mire hírt kaptunk róla, mi a csuda történt. Aztán az első hazafelé szállingózó kíváncsiskodótól megtudtuk, hogy a Füleki házába belecsapott a villám. Értetlenül és hitetlenül pislogtunk az égre, viharfelhők után kutatva, de ott semmi nyoma nem volt olyannak. Az ég tiszta volt és kék, mint napok óta. Azt is mondták, akik látták, hogy úgy pattogtak a tetőn a piros cserepek, akár a kukoricaszemek a serpenyőben. Fülekinek nem esett baja, mivel otthon sem volt, szokás szerint. Kósza ménkű, jegyezte meg öregapám, mintha ez mindent megmagyarázott volna. És nyilván így is volt, mert az öregek csak bólogattak körülöttem, s nem kommentálták a történteket.

Volt, ami volt, kósza ménkű vagy felsőbb hatalom, pár nap múlva, miután sikerült számba vennie megmaradt értékeit, s a szénné égett holmiját kihordták már a hulladékba, Füleki csoszogó léptei újra felhangzottak utcánkban, mintha az idő, egy csavaros fordulattal, visszatekeredett volna korábbi állapotába. Amikor házunk elé ért, amely előtt a padon kint ültek öregjeink, s nagyapám megkérdezte tőle, aztán hogy vagy, Füleki, csak megállt egy pillanatra, ahogyan máskor is, és azt felelte: „Élünk, komám.”