Élünk, komám

Füleki háborús veterán volt, olyan résztvevője a második világháborúnak, aki aktív harcosként megjárta a front mindkét oldalát.

Valódi neve már homályba veszett, akkoriban mindenki csak Fülekinek hívta, aminek nyilvánvaló és látványos oka volt: nagy, elálló, lapát fülekkel áldotta meg a Teremtő. Mégsem elsősorban hallószervének mérete és formája tette őt különlegessé előttünk, gyerekek előtt, hanem a járása. Jobb lábát ugyanis képtelen volt térdben behajlítani, húzta maga után, mint egy élettelen tuskót, emellett bal keze szintén nyomorék volt, járás közben testéhez szorította, mintha rejtegetne valamit a hóna alatt. Így csoszogott keresztül-kasul a faluban, jobb lábát folyton a járdán húzva, mellé mankójával kopogva. Messziről lehetett hallani, amikor közeledett. Csak egyféleképpen üdvözölt mindenkit, kérdő vagy kijelentő módban, attól függően, hogy őt szólították vagy ő szólított meg valakit: az első esetben, ha a hogylétét firtatták, csak bólintott: „Élünk, komám”, amikor meg ő tudakozódott mások állapota felől, a végére odabiggyesztette a kérdőhangsúlyt: „Élünk, komám?”

Nyomoréksága nem volt veleszületett, sőt még csak nem is betegség, gutaütés vagy netán baleset következménye. Nem, Füleki háborús veterán volt. És nem is akármilyen, közel s távol az egyetlen olyan résztvevője a második világháborúnak, aki aktív harcosként megjárta a front mindkét oldalát. A róla szóló történetek fű alatt, félmondatokban terjedtek, mintha életútja szégyellni-, vagy legalábbis titkolnivaló lett volna, s jóllehet akadtak benne jócskán valószerűtlennek tűnő elemek, hihetetlen fordulatok, a nagyszüleim, akiknek kortársa volt, sosem vonták kétségbe Füleki háborús mítoszainak igazságtartalmát. Végső soron a béna láb és a nyomorék kéz önmagáért tanúskodott. Hogy például ’43-ban, az orosz csapatok doni áttörése után gyalog jött haza az orosz frontról, sebesülten a nagy télben, egy gránátszilánkkal a bal karjában; hogy három hónapig bolyongott keletről nyugatnak tartva egymagában, mire hazatalált – ha nehezen volt is hihető, az, hogy Füleki valóban megjelent sebesülten a faluban a háború vége előtt, vitathatatlan tény volt. Szülei a padláson, a szárkupacok között, a pincében rejtegették a csendőrök elől, akik dezertőrök után kutattak. S mikor már nagyon féltek attól, hogy szökése kiderül, netán egy rosszakarója feljelenti, többnapi élelemmel felpakolva egyik éjjelen útnak indították délnek, Újvidék felé, ahol nem ismerte senki, csak egy távoli rokona, akinél meghúzhatta volna magát. Csakhogy menet közben belebotlott egy arra portyázó Tito-féle partizáncsapatba, amely magával hurcolta. A partizánok aztán, a szóbeszéd szerint, választás elé állították, vagy főbe lövik, vagy csatlakozik hozzájuk, s miután megadta az egyetlen lehetséges választ, amit adhatott, besorozták az osztagukba. Így aztán Füleki, immár vörös csillagos sapkával a fején, ismét csatába indult, s amikor a jugoszláv partizánok, az orosz csapatok hathatós közreműködésével, bevonultak Belgrádba, egy tetőn megbúvó csetnik géppuskafészek sortüze szétroncsolta a térdét. Kárpótlásul Füleki második hazatérése, ellentétben az elsővel, igazi diadalmenet volt, hősként ünnepelte az új hatalom mint a magyar kisebbséghez tartozó kevesek egyikét, aki önkéntesként vett részt a fasiszta megszállók kiűzésében. Füleki nem tiltakozott. Nehéz idők jártak. Örült, hogy a keleti frontos múltját nem háborgatták. Miután valamelyest felépült, elkezdte folytonos sétáit a faluban, s ha megkérdezték tőle, hogy van, azt felelte, élünk, komám. Ennél tömörebben nem is foglalhatta volna össze az igazságot.

Az én időmben azt mesélték róla, gazdagabb volt, mint a legtöbb nagyparaszt a faluban. Háborús nyugdíjából földeket vett, többet, mint amennyit törvényesen szabad volt, ennek is, amannak is a nevére íratott tíz-húsz holdat a kataszterben, akik helyette dolgoztak, és osztoztak vele a hasznon. Azokban az időkben, amikor még ritkaságszámba ment a telefon, a falu hírvivőjeként tevékenykedett. Ha valaki üzenni kívánt falubeli ismerősének, és Füleki éppen arra járt, csak szólt neki: Füleki, beszólsz ennek meg annak, megmondod neki ezt vagy azt? S ő ment, mert mindig ment, amerre kérték, megállíthatatlanul rótta csoszogva a falut, bekopogott ide vagy oda, átadta az üzenetet, ami ha lassan is, de célba ért. Soha nem nősült meg, idővel alig maradt rokona a faluban, velük sem tartotta a kapcsolatot, mint akinek nincs szüksége senkire. Őrizte a vagyonát, a háza közben egyre nőtt, széltében is, magasságban is, pedig jószerivel csak aludni járt haza.

Költői közhely, ez esetben mégis igaz, ha azt mondom, úgy emlékszem arra a nyári napra, mintha tegnap történt volna. Igazi kánikulai délután volt, a tűző égen nemhogy felhőt, de még egy kósza madarat sem lehetett látni, minden élő árnyékba húzódott. Jómagam is egy képregénnyel hűsöltem a hátsó szobában, ahova nem férkőzött be a kinti forróság, amikor hatalmas dörrenésre rezzentem össze. De akkorára, hogy belerezegtek a ház ablakai. Kirohantunk mindannyian az utcára, s kerestük a hang forrását. Meg is találtuk, a falu túlsó vége felé, a háztetők fölött sűrű, fekete füst kígyózott az égnek. Nemsokára meghallottuk a helyi tűzoltó-egyesület szirénáját, majd láttuk a piros kocsit is, ahogy vijjogó hanggal elszáguldott a füst irányába. Mivel egy darabig mindenki arrafelé rohant, amerre a füstöt látta, időbe telt, mire hírt kaptunk róla, mi a csuda történt. Aztán az első hazafelé szállingózó kíváncsiskodótól megtudtuk, hogy a Füleki házába belecsapott a villám. Értetlenül és hitetlenül pislogtunk az égre, viharfelhők után kutatva, de ott semmi nyoma nem volt olyannak. Az ég tiszta volt és kék, mint napok óta. Azt is mondták, akik látták, hogy úgy pattogtak a tetőn a piros cserepek, akár a kukoricaszemek a serpenyőben. Fülekinek nem esett baja, mivel otthon sem volt, szokás szerint. Kósza ménkű, jegyezte meg öregapám, mintha ez mindent megmagyarázott volna. És nyilván így is volt, mert az öregek csak bólogattak körülöttem, s nem kommentálták a történteket.

Volt, ami volt, kósza ménkű vagy felsőbb hatalom, pár nap múlva, miután sikerült számba vennie megmaradt értékeit, s a szénné égett holmiját kihordták már a hulladékba, Füleki csoszogó léptei újra felhangzottak utcánkban, mintha az idő, egy csavaros fordulattal, visszatekeredett volna korábbi állapotába. Amikor házunk elé ért, amely előtt a padon kint ültek öregjeink, s nagyapám megkérdezte tőle, aztán hogy vagy, Füleki, csak megállt egy pillanatra, ahogyan máskor is, és azt felelte: „Élünk, komám.”