A mindent ellepő gaz, vad indák, neveletlen akácok, ecetfák és az évek óta magukra hagyott házfalak árulkodnak. Nemigen jár már ide senki. A szomszédék sem. Öregjeink itt hagyott hétvégi telkei. Fáradt nyugdíjas korosztályomnak sem akaródzik. Felnőtt gyermekeink meg külföldön nyaralnak. Búvárkodás, síelés. Ollinkluzív. Mégis más. A boldog időket napirendre veszi az emlékezés. Amikor a hétvége csendjét vijjogó építőgépek és fűnyírók zaja verte fel. Egy flexe nincs kölcsön? Este grillfüst. A szomszédból tánczene. Azt mondta az anyukám, nem tetszik a frizurám. Más ez a szerelem. Add már, uram, az esőt.
Nem érdekel valakit faház telekkel? Olcsón adjuk. Hümmögő ingatlanos: hát nem lesz könnyű, ötvenen kínálnak itt hasonlót. Tábla az utcafronton: „Ez a telek eladó”. Pénzzé tesszük anyánk, apánk örömét. Azóta három év.
