Piroska asszony, apámék korán özvegyült közeli barátja szólt, Surányban, az ő hétvégi házuktól nem messze parcelláztak, van ott egy kis telek, olcsón hozzá lehet jutni. Egy rozoga szerszámkamra máris áll rajta, átöltözni elég. Vizet az artézi kútról kell hozni, de közel van. Meg van egy budi (így mondta Piroska, és kuncogott hozzá), na szóval pottyantós, amíg el nem rendeződnek a dolgok, megfelel az is.
A múlt század hatvanas éveiben anyámék roppant nagy ívű pénzügyi befektetése két tízezer forintos gépkocsi-nyereménybetétkönyv birtoklásában nyilvánult meg. Ezek ugyan nem kamatoztak, de megvolt a sansz autót nyerni; Wartburgot, Zsigulit akár. Próba szerencse. Apám, amikor negyedévente sorsolás volt, hosszan egyeztette a számokat. Sosem nyertünk. A tulajdonlás iránti ősi vágy az akkori hivatalos ideológia szerint nem volt egyéb, mint kispolgári csökevény, megmosolygott maradi ösztön, hiszen a közelgő kommunizmusban úgyis minden közös lesz. Azért, hogy hogy nem, egy saját kis földdarab mint vagyon, csökevény ide vagy oda, mégiscsak birizgálta a városi ember lelkét. A telek! Gyümölcsfák eltenni való meggyel, kajszival, néhány fürt szőlő házi bornak, pár négyzetméter konyhakert, répa, paradicsom, zeller. Autóbusszal, vicinálissal egy óra döcögés, de valamit valamiért. Anyám egyetértett; igaza van Piroskának, ki tudja, itt mi lesz. (Hatvannyolcban igencsak borongós volt az ősz.) Kell valami, amihez, ha megszorulunk, nyúlni lehet. Apám húzódozott. Nem feledte anyjának görnyedő hátát, ahogy az egykori szülői ház udvarán hajnalban nekilát a veteményesnek.
Szóval jött Piroska.
Adásvételi, készpénzfizetés.
A vagyon. A megvalósult álom. Utóbbival, megjegyzem, azért még volt némi teendő.
Apa most már örömmel látott neki. Segítettem én is. Kivált emlékezetes, hogyan villamosítottuk a környéket. Azt mondták a műveknél, álljanak össze az új telektulajdonosok, és fizessék közösen a vezetékezés díját. Szervezzem meg, ha együtt az összes aláírás, isten bizony nem késlekednek majd szerelni. Azonnal megértettem, ez a szolgáltató mosolyba csomagolt hivatali packázása. Mind a negyvenöt új tulajt fölkeresni lehetetlen. A kiskaput választottam. Építési engedélyt kértünk, ahhoz meg azonnal jár ideiglenes áram. Meg az irodista asszony zsebébe dugott privát előleghez is A szerény faházra aztán csak négy év múlva került sor. Innentől fogva apámék – később családom is – éveken át a hét végi napokat a telken töltötték. Házasság, gyerekek. Nagymama főz, nagyapa könyvből fát metsz. Apám unszol: fiam, annyit segíthetnél, hogy lenyírod a füvet. Itt pergola lesz, ott kerti zuhany. Drótfonatos kerítés. Kaput ismerős szerez: pár százért leselejtezve (vadonatúj). Fuvar svarcban. Gázpalack, kis rezsó, teraszra napernyő. Első pohár víz az új vezetékről: na, isten, isten! Mintha pálinkával áldomást. Szezonban befőzés, hat üveg baracklekvár. Hat üveg! Szerény meggytermés: csak levesnek. Ennyi dió! Jó lesz karácsonyra. Vendégek, családtagok. Ott alszanak, matracon, kempingágyon. Jó emberek kis helyen is. Vacsora a kertben, gyertyafény. Azért valami világítás kell. Majd jövőre. A sarokba kályha kerül, téliesítünk. Azt is jövőre. Észrevétlen, de egyre többet halogatunk. A régi elszántság teljesítetlen önígéretté válik, az ambícióból fáradt indok lesz; miért is nem. Évek, évtizedek. Elmúlik már a jövő is.
A mindent ellepő gaz, vad indák, neveletlen akácok, ecetfák és az évek óta magukra hagyott házfalak árulkodnak. Nemigen jár már ide senki. A szomszédék sem. Öregjeink itt hagyott hétvégi telkei. Fáradt nyugdíjas korosztályomnak sem akaródzik. Felnőtt gyermekeink meg külföldön nyaralnak. Búvárkodás, síelés. Ollinkluzív. Mégis más. A boldog időket napirendre veszi az emlékezés. Amikor a hétvége csendjét vijjogó építőgépek és fűnyírók zaja verte fel. Egy flexe nincs kölcsön? Este grillfüst. A szomszédból tánczene. Azt mondta az anyukám, nem tetszik a frizurám. Más ez a szerelem. Add már, uram, az esőt.
Nem érdekel valakit faház telekkel? Olcsón adjuk. Hümmögő ingatlanos: hát nem lesz könnyű, ötvenen kínálnak itt hasonlót. Tábla az utcafronton: „Ez a telek eladó”. Pénzzé tesszük anyánk, apánk örömét. Azóta három év.
Idén tavaszon, mint évek óta, kimentem a telekre. Körülnézni, mi van. Velem két markos kertészlegény. Alig haladnak a kerti bozótban. Nicsak, mondja az egyik. A meggyfa. Újjászületett. Lesz termés, méghozzá jó sok. Nahát, ilyet! És a barack, dió is! Ez ám a csoda!
Az ügynök csodálkozik: tényleg visszavonja? Még egyszer telefonál. Szóval biztos? Biztos.
Leszedem a kerítésre drótozott, kopott betűs hirdetőtáblát. Jó lesz alágyújtani. Merthogy a jövő héten szalonnasütés lesz. Tüzénél melegedve, az őszi hűvöst feledve összebújunk a régi barátokkal. Az is lehet, elnótázgatunk egy kicsit.
