„A mi irodalmunknak, mely állandóan a legborzasztóbb történelmi létfeltételek közepette, a mindig aktuális nemzethalál víziójának szorongásában élt és szülte meg remekműveit, még egy külön erőfeszítésre volna szüksége ahhoz, hogy elfoglalhassa méltó helyét a nagy nemzeti irodalmak tőszomszédságában, arra a nem remélhető erőfeszítésre, hogy egyszer Saint-Simon herceg is lefordítsa Bethlen Miklós önéletírását, Heine Petőfit és Shakespeare Arany Jánost. De ha bekövetkeznék e csoda, még mindig maradna valami lefordíthatatlan különbség A nagy nemzeti irodalmak minden sorából árad a nemzeti lét elpusztíthatatlanságának derűs magabiztossága, a mi irodalmunk minden sorában, béke és háború idején egyaránt, a nemzeti fennmaradás emésztő gondját hordozza.”
Mint minden évben, e hónap január 19-én is Szekszárdra utaztam, hogy részt vehessek Mészöly Miklós születésnapján a róla elnevezett irodalmi díj kiosztásán. Az autóbuszon egy rendkívül udvarias idősebb úr avatott be lassan a maga hetvenhét éves, immár huszonegy éve egy nagy erőmű nyugdíjával támogatott mérnöki életének titkába. Megtudhattam így, nem kis meglepetésemre, hogy a magyarok a Szíriusz csillagról vándoroltak be a Földre, itt egyrészt genetikai manipulációval létrehozták az emberiséget, másrészt pedig megsajnálták teremtményeiket, mivel ezen szerencsétlen ősföldlakók se írni, se olvasni nem tudtak. Úgyhogy megosztották velük a saját anyanyelvük írására már régóta használt rovásírást, és így lassan alfabetizálódott a renyhe tömeg. (Miből lesz a cserebogár! Nincs is szebb dolog, mint az elmúlt húsz magyar évezred történetét olvasgatni, mondta az öregúr.)
