Vége van az 1956-os forradalom évfordulójára rendezett emlékévnek. Európa és a világ felsóhajthat: nem kell többé kényszeresen dicsérni a magyarokat, ismét nyugodtan le lehet őket rasszistázni, fasisztázni. Hiszen mikor is volt az az ’56? Akkor még a kő is lágy volt, akkor még az öregapám sem használt internetet. Bezzeg azóta minden megváltozott: megbocsáthatjuk Sartre-nak, hogy lerugdosta a lépcsején azt a magyar zenészt, aki kérte a halálos ítélettel fenyegetett magyar írók, Gáli József vagy Déry Tibor érdekében a közbenjárását; hiszen úgyse olvasunk tőle már egy sort se, érdektelen. Megbocsáthatjuk Camus-nek, aki viszont prófétai módon leszidta az egész nyugati kultúrát, hogy nem érdemli meg a fennmaradást, ha elfelejtkezik a magyar vértanúkról. Ugyanis őt sem olvassuk ma már
No de sebaj, ennyit a művelt Nyugatról. Egyáltalán csak azért jutottak eszembe, mert a kezembe akadt Domokos Mátyásnak egy 1957 januárjában, tehát pontosan 60 éve írott, jajsikollyal felérő tanulmánya, amelyben arról elmélkedik, hogy miért felejtették el a nagyszerű írót, Török Gyulát. E tanulmánya eleve világirodalmi, egyértelműen dantei fogalmak által meghatározott dimenzióban vizsgálja a jó írók elfelejtésének kérdését, címe is ez: A halhatatlanság purgatóriumában. Amit fölemlít, az mind-mind igaz. Hogy hiába írt róla két olyan, minden kétségen felül álló klasszikus, mint Juhász és Krúdy. Hogy modern irodalmunk egyik legnagyobb vesztesége ennek az írónak a halála (Juhász), vagy az, hogy (Krúdy) az összes fiatal, az ő nemzedékébe tartozó írók közül, őt szerette a legjobban, és tőle várta a legtöbbet; sőt még azt is hozzáteszi, hogy ott halt meg, egy ötperces lefolyású szívinfarktusban, ahol egyszer ő is majdnem meghalt, vagyis a Császár fürdőben, tehát tulajdonképpen az őt kiváltó helyettes halott volt Török Gyula.
Domokos Mátyás mégsem ezért helyezi az ő halálát és méltatlan utóéletét, az őt sújtó feledést tanulmánya középpontjába. Nem! Hanem azért, mert a levert forradalom után vagyunk, elkezdődött a megtorlás, amelyről beszélni sem lehet, de amelyet évtizedekig el kell majd viselnünk. És akkor kétszeres hangerővel kell sikoltania mindenkinek, aki félti a magyart. Mert irodalmunknak, a maradandónak – mint amilyenek Török írásai is voltak – mindig két alapvető feladata volt: az egyik az, hogy bizonyítsa, Európa szerves részei vagyunk, együtt lélegzünk Dantéval, Shakespeare-rel vagy Baudelaire-rel, másrészt az a feladata ennek az irodalomnak, nekünk folyamatosan azért kell irodalmat létrehoznunk – nem úgy, mint az ilyen tekintetben kétséggel nem küzdő franciáknak, németeknek vagy angoloknak –, hogy egyáltalán fönnmaradjunk!