Vége van az 1956-os forradalom évfordulójára rendezett emlékévnek. Európa és a világ felsóhajthat: nem kell többé kényszeresen dicsérni a magyarokat, ismét nyugodtan le lehet őket rasszistázni, fasisztázni. Hiszen mikor is volt az az ’56? Akkor még a kő is lágy volt, akkor még az öregapám sem használt internetet. Bezzeg azóta minden megváltozott: megbocsáthatjuk Sartre-nak, hogy lerugdosta a lépcsején azt a magyar zenészt, aki kérte a halálos ítélettel fenyegetett magyar írók, Gáli József vagy Déry Tibor érdekében a közbenjárását; hiszen úgyse olvasunk tőle már egy sort se, érdektelen. Megbocsáthatjuk Camus-nek, aki viszont prófétai módon leszidta az egész nyugati kultúrát, hogy nem érdemli meg a fennmaradást, ha elfelejtkezik a magyar vértanúkról. Ugyanis őt sem olvassuk ma már
No de sebaj, ennyit a művelt Nyugatról. Egyáltalán csak azért jutottak eszembe, mert a kezembe akadt Domokos Mátyásnak egy 1957 januárjában, tehát pontosan 60 éve írott, jajsikollyal felérő tanulmánya, amelyben arról elmélkedik, hogy miért felejtették el a nagyszerű írót, Török Gyulát. E tanulmánya eleve világirodalmi, egyértelműen dantei fogalmak által meghatározott dimenzióban vizsgálja a jó írók elfelejtésének kérdését, címe is ez: A halhatatlanság purgatóriumában. Amit fölemlít, az mind-mind igaz. Hogy hiába írt róla két olyan, minden kétségen felül álló klasszikus, mint Juhász és Krúdy. Hogy modern irodalmunk egyik legnagyobb vesztesége ennek az írónak a halála (Juhász), vagy az, hogy (Krúdy) az összes fiatal, az ő nemzedékébe tartozó írók közül, őt szerette a legjobban, és tőle várta a legtöbbet; sőt még azt is hozzáteszi, hogy ott halt meg, egy ötperces lefolyású szívinfarktusban, ahol egyszer ő is majdnem meghalt, vagyis a Császár fürdőben, tehát tulajdonképpen az őt kiváltó helyettes halott volt Török Gyula.
Domokos Mátyás mégsem ezért helyezi az ő halálát és méltatlan utóéletét, az őt sújtó feledést tanulmánya középpontjába. Nem! Hanem azért, mert a levert forradalom után vagyunk, elkezdődött a megtorlás, amelyről beszélni sem lehet, de amelyet évtizedekig el kell majd viselnünk. És akkor kétszeres hangerővel kell sikoltania mindenkinek, aki félti a magyart. Mert irodalmunknak, a maradandónak – mint amilyenek Török írásai is voltak – mindig két alapvető feladata volt: az egyik az, hogy bizonyítsa, Európa szerves részei vagyunk, együtt lélegzünk Dantéval, Shakespeare-rel vagy Baudelaire-rel, másrészt az a feladata ennek az irodalomnak, nekünk folyamatosan azért kell irodalmat létrehoznunk – nem úgy, mint az ilyen tekintetben kétséggel nem küzdő franciáknak, németeknek vagy angoloknak –, hogy egyáltalán fönnmaradjunk!
„A mi irodalmunknak, mely állandóan a legborzasztóbb történelmi létfeltételek közepette, a mindig aktuális nemzethalál víziójának szorongásában élt és szülte meg remekműveit, még egy külön erőfeszítésre volna szüksége ahhoz, hogy elfoglalhassa méltó helyét a nagy nemzeti irodalmak tőszomszédságában, arra a nem remélhető erőfeszítésre, hogy egyszer Saint-Simon herceg is lefordítsa Bethlen Miklós önéletírását, Heine Petőfit és Shakespeare Arany Jánost. De ha bekövetkeznék e csoda, még mindig maradna valami lefordíthatatlan különbség A nagy nemzeti irodalmak minden sorából árad a nemzeti lét elpusztíthatatlanságának derűs magabiztossága, a mi irodalmunk minden sorában, béke és háború idején egyaránt, a nemzeti fennmaradás emésztő gondját hordozza.”
Mint minden évben, e hónap január 19-én is Szekszárdra utaztam, hogy részt vehessek Mészöly Miklós születésnapján a róla elnevezett irodalmi díj kiosztásán. Az autóbuszon egy rendkívül udvarias idősebb úr avatott be lassan a maga hetvenhét éves, immár huszonegy éve egy nagy erőmű nyugdíjával támogatott mérnöki életének titkába. Megtudhattam így, nem kis meglepetésemre, hogy a magyarok a Szíriusz csillagról vándoroltak be a Földre, itt egyrészt genetikai manipulációval létrehozták az emberiséget, másrészt pedig megsajnálták teremtményeiket, mivel ezen szerencsétlen ősföldlakók se írni, se olvasni nem tudtak. Úgyhogy megosztották velük a saját anyanyelvük írására már régóta használt rovásírást, és így lassan alfabetizálódott a renyhe tömeg. (Miből lesz a cserebogár! Nincs is szebb dolog, mint az elmúlt húsz magyar évezred történetét olvasgatni, mondta az öregúr.)
Teljesen felvidulva érkeztem Szekszárdra. Mindig tudtam, hogy az irodalom akkor is hat, ha nem olvasnak. Az időskori példát hallhattam a buszon. A fiatalabb nemzedékek pedig a lehető legnagyszerűbb példáját adták annak, hogy Mészöly, aki mindig is törekedett arra, hogy az élőnyelv minden rétegét és a Kárpát-medencei nyelvterületen vagy akár az emigrációban beszélt magyar nyelv minden árnyalatát átlényegítse, és az irodalomba emelve halhatatlanná tegye, tehát ez a Mészöly úgy szólt kisiskolások ajkán, mint igazi nagyapáiktól, dédapáiktól hallott mese, de olyan mélyen, hogy ez a feltételezett nagyapa vagy dédapa jobban írt, mint Andersen. (Előző nap Mészöly-mesék és -versek elbeszélő-, illetve szavalóversenye volt a városi és megyei kisgyermekek között, és az eredmény minden elismerést felülmúlt.)
És azután, miután szívből megtapsoltuk az idei Mészöly Miklós-díjast, a harmincöt éves, szilágybagosi születésű, Marosvásárhelyt élő Szabó Róbert Csaba írót, aki az Alakváltók (2016) című regényért kapta a jutalmat, megtudhattuk azt is, hogy szülőfalujában, noha a legkevésbé sem szoktak régi magyar irodalommal vagy nyelvtörténettel foglalkozni, még mindig magától értetődően használják ’bizony’ értelemben az isa szót.
Vogymuk!!!
