Amíg utaztam, kertekbe vágytam, s amikor végre kertbe értem és kertészkedhettem, akkor utazásokról álmodoztam. Így keringtem harminchárom éven át a világban kertek és utazások között. Vágytam, és a vágyak kútja betemethetetlen. Az ember csak hordja bele a drága életidőt, a rengeteg energiát, s a vágyak kútja csak még mélyebb lesz, még éhesebben ásít a vágyakozóra, míg el nem nyeli.
Aztán egyszer csak itt találtam magam. Még mindig tele kérdésekkel, de egyszerre kertészkedem és utazom, mostantól utazó kertész vagyok.
Ha közelebb jössz, elmondom majd, milyen volt a zsennyei kastély kertjében nagy Pánná változva szaladgálni, látni a lótuszt kinyílni és virágozni egy jávai vulkán oldalában, hogy milyen volt Gül Baba kertjében szúfi zenészekkel levitálni a varázsszőnyegen, s hogy milyen ez a mostani kert, ez a lebegő kert, ahol ezeket a sorokat írom.
Mindig reménykedtem, de sosem voltam biztos abban, hogy meglelhetem hazámban az otthonom. A helyet, ahol él köröttem a közösség, hová anyanyelvem és vérem szerint tartozom, ahol ott a tér is, amelyben igazán jól érzem magam. A helyet, ahol egyszerre tudok élni, alkotni és kiteljesedni. Ahol nemcsak a bánatnak, de az örömnek is van jelene.
Az otthonomat kerestem, azt, amit mindkét ágon nagyszüleimtől két különböző, mégis nagyon hasonló, egymást követő zsarnokság során elvettek. Valami elveszett, amit a köztes generációk – apáink és anyáink – képtelenek voltak helyrehozni. Elveszett hazánkban az otthonunk. És nekünk nem kisebb felelősségünk van, mint hogy újra megtaláljuk.
Lehetséges, hogy az első gonosztevő az volt – ki magát kétségkívül törzsfőnek, vezérnek, királynak, uralkodónak, elnöknek vagy valami hasonlónak nevezhette –, aki megfosztotta az embereket a fedéltől és a ruhától, aki azt mondta, hogy azért a minimális egy tányér ételért, amely ahhoz kell, hogy ne halj meg, neked fizetned kell. Persze semmi sem jár az életben ingyen, de amikor elvették az emberektől a fedél, az egyszerű öltözék, az egy tál étel jogát, akkor sarokba szorították őket. Nem volt lázadás. Azt hitték, azáltal, hogy megvehetik maguknak a házat, a ruhát és az ételt, mindent megvehetnek maguknak. De nem lett se ház, se ruha, se étel. Kiszolgáltatottság lett. Te már sokszor csak azért dolgozol, hogy fenntartsd a házad, hogy enni tudj, hogy valami gönc legyen rajtad. Nem azért, hogy fejleszd magad és a világot, nem azért, hogy teljesebb legyél, hogy új feladatokat oldj meg, hanem csak azért, hogy fenntartsd a rendszert, amely alapjaiban hazugság.
Életed arról szól, hogy fenntartsd magad, nem pedig arról, hogy feljebb emeld létedet. Emeld fel tekinteted ebből, lásd meg, hogy te is ugyanazt kerested, amit én. Hazánkban otthonod. És te sem találtál mást, mint én. A lebegő kertet.
A szerző költő, író, a Drót főszerkesztője. Lapunkba utazásokról és kertekről, művészetről és életről ír.
