Amíg utaztam, kertekbe vágytam, s amikor végre kertbe értem és kertészkedhettem, akkor utazásokról álmodoztam. Így keringtem harminchárom éven át a világban kertek és utazások között. Vágytam, és a vágyak kútja betemethetetlen. Az ember csak hordja bele a drága életidőt, a rengeteg energiát, s a vágyak kútja csak még mélyebb lesz, még éhesebben ásít a vágyakozóra, míg el nem nyeli.
Aztán egyszer csak itt találtam magam. Még mindig tele kérdésekkel, de egyszerre kertészkedem és utazom, mostantól utazó kertész vagyok.
Ha közelebb jössz, elmondom majd, milyen volt a zsennyei kastély kertjében nagy Pánná változva szaladgálni, látni a lótuszt kinyílni és virágozni egy jávai vulkán oldalában, hogy milyen volt Gül Baba kertjében szúfi zenészekkel levitálni a varázsszőnyegen, s hogy milyen ez a mostani kert, ez a lebegő kert, ahol ezeket a sorokat írom.
Mindig reménykedtem, de sosem voltam biztos abban, hogy meglelhetem hazámban az otthonom. A helyet, ahol él köröttem a közösség, hová anyanyelvem és vérem szerint tartozom, ahol ott a tér is, amelyben igazán jól érzem magam. A helyet, ahol egyszerre tudok élni, alkotni és kiteljesedni. Ahol nemcsak a bánatnak, de az örömnek is van jelene.
Az otthonomat kerestem, azt, amit mindkét ágon nagyszüleimtől két különböző, mégis nagyon hasonló, egymást követő zsarnokság során elvettek. Valami elveszett, amit a köztes generációk – apáink és anyáink – képtelenek voltak helyrehozni. Elveszett hazánkban az otthonunk. És nekünk nem kisebb felelősségünk van, mint hogy újra megtaláljuk.
Lehetséges, hogy az első gonosztevő az volt – ki magát kétségkívül törzsfőnek, vezérnek, királynak, uralkodónak, elnöknek vagy valami hasonlónak nevezhette –, aki megfosztotta az embereket a fedéltől és a ruhától, aki azt mondta, hogy azért a minimális egy tányér ételért, amely ahhoz kell, hogy ne halj meg, neked fizetned kell. Persze semmi sem jár az életben ingyen, de amikor elvették az emberektől a fedél, az egyszerű öltözék, az egy tál étel jogát, akkor sarokba szorították őket. Nem volt lázadás. Azt hitték, azáltal, hogy megvehetik maguknak a házat, a ruhát és az ételt, mindent megvehetnek maguknak. De nem lett se ház, se ruha, se étel. Kiszolgáltatottság lett. Te már sokszor csak azért dolgozol, hogy fenntartsd a házad, hogy enni tudj, hogy valami gönc legyen rajtad. Nem azért, hogy fejleszd magad és a világot, nem azért, hogy teljesebb legyél, hogy új feladatokat oldj meg, hanem csak azért, hogy fenntartsd a rendszert, amely alapjaiban hazugság.
