A sirályok a gyorsabbak és az ügyesebbek, eleszik a kenyérdarabokat a hattyúk elől. Persze meglehet, hogy azoknak nem is sietős, elvégre napok óta a fél város őket eteti. Mindenki a csodájukra jár, rögtön érkezésünk után az egyik magyar könyvesboltban (ha jól tudom, kettő van) föl is hívják a figyelmünket, hogy menjünk le a partra, és nézzük meg, mert nem mindennapi dolog: négy hattyú a Körösön. Vajon honnét kerültek ide? Mindegy, a lényeg, hogy itt vannak. Már a hídról látni, ahogy méltóságos lassúsággal tapossák a vizet, ügyet sem vetnek a körülöttük csivitelő-szárnyaló, izgatott sirályhadra; ha elviszik előlük a bedobált galacsinokat, hát vigyék, jut még nekik elég. Lemegyünk a víz mellé, megvárom, amíg átlebegnek a híd alatt, utána fotózom le őket. Festői látvány: a háttérben a városháza tornya, kétoldalt az őszi levélhullás után is impozáns lombkoronájú faóriások, középen a délutáni napsütésben fürdőző Sebes-Körös, rajta a négy hattyúval. Jól sikerült a kép, mehet rögtön a Facebookra.
Tizennégy év után ez a második utam Nagyváradra, leszámítva persze azokat az alkalmakat, amikor Erdély belső részei felé menet áthaladtam rajta. Helyesebben éppen csak érintettem a város szélét, ahol aztán elfordul a főút Kolozsvár irányába. Történelmi értelemben véve Nagyvárad még nem Erdély, hiszen bár a Partium („Részek”) – Debrecen mellett – legnagyobb településeként az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott, a Király-hágón innét esik. „Csak nem olyan rég lett határváros” – jegyezte meg a rendszerváltás környékén történelemtanárom, amire részünkről hangos röhögés volt a felelet, noha a tanár ironikusnak vélt szavaiban érezhető keserűség csengett: Nagyvárad elveszítése különösen fájdalmas, elvégre a magyar kultúra egyik bölcsőjéről és fölvirágoztatójáról van szó.
Szent László egykori városában, amelyet később a Német-római Birodalom császára, a mi Zsigmond királyunk is annyira szeretett, a reneszánsz idején, Vitéz János püspöki udvarában, gyúltak föl a humanizmus fényei. Nagyvárad igazi virágkora azonban a XIX. század végére és a XX. század elejére esett, amikor is, négyszáz évvel Janus Pannonius után, irodalmárok és művészek garmada jutott el a Körös partjáról a Parnasszusra. A Holnap Társaság emlékezetét egyebek mellett néhány éve szoborcsoport őrzi, pár sarokra a színháztól és az EMKE kávéház egykori épületétől. Nagyvárad legendás szellemisége és szabadelvűsége másutt is tetten érhető. Miként az erdélyiségé is; vagyis azé a gondolkodásé, széles körű látásmódé és toleranciáé, amely például Európában elsőként hirdette meg a vallásszabadságot. A Király-hágón innen vagyunk, ám Erdély minden ízével, illatával és érzésével jelen van: az étteremben pacalleves, a kocsmában Ursus sör, a szupermarketben borvíz, a piacon sajttömbök és emberfejnyi méretű padlizsánok, az árusoknál szőttesek és fából faragott háztartási eszközök, a szuvenírboltban Vlad Tepeșt ábrázoló hűtőmágnes. A sétálóutca fölött kétnyelvű felirat, románul és magyarul kínál boldog ünnepeket, és amikor az addig vendéglátóinkhoz románul szóló pincér meghallja, hogy egymással milyen nyelven beszélünk, ő is gond nélkül átvált magyarra. A kultúra is régi időket idézően pezseg: a dualizmus idején emelt színházépületben magyar és román társulat működik, a mi irodalmi estünkhöz pedig főtéri koncert kínálja a konkurenciát.
Szép város Nagyvárad. Régi fotók tanúsága szerint mindig is az volt, de amióta legutóbb itt jártam, látványosan sokat szépült. A felújított várra például rá sem lehet ismerni. Újravakolják és újraszínezik a szecessziós házakat is, hajdani pompájukban ragyognak ismét. Szép a Körös, szép a négy hattyú, szépek az advent fényei. Leginkább azonban az a két lobogó ragadott meg, amelyet az egyik ház ormán láttam. Egymás mellett a román és a magyar trikolór, mindkettő lyukas. Egyszerre emlékeztetnek a magyar ’56-ra és a ’89-es romániai eseményekre. Meg a szabadságvágyra és mindarra, ami a világ ezen szegletében bennünket alkalmaktól függetlenül összeköt.
