Filc Kálmán a lépcsőfordulóban szembe találta magát Pista bával, akit a felesége csak Leónak hív, mert helló, Leó, bár Pista bá nem igazán jégkrémrajongó, de oroszlánnak oroszlán, a mancsában elférne kábé még fél tucat olyan kézfogás, mint Kálmáné, feje olyan, mintha egy bográcsot akasztottak volna a nyakára. Leó meséli, hogy flexszel metszi a víkendtelken a fákat, baracklekvárt és pálinkát főz belőle. Hangtartománya figyelemre méltó, mikor megszólal, a lépcsőház doboza emeleteken át finoman búgni kezd, a kovácsoltvas korlátok szerelmesen rezonálnak, az ablaküvegek pedig érzékien megcsörrennek a gangokon. Ennyire izgalomba jön az univerzum Leó hangjától, ő a bérház királya, egy tagbaszakadt félisten, aki versenytárgyaláson elnyert egy külön frekvenciát, abban a tartományban senki más nem volt képes érvényesen megszólalni, a közös képviselő rikácsolása, a postás makogása, a nénik vernyogása igazán nem volt konkurenciaképes. Leó precíziós vasesztergályos volt, aztán díszletező az Operában, statisztált is, egy volt a huszonhárom lándzsás ógermán lovag közül Wagner rémálmaiban, festői kikötőmunkás a Carmenben hatalmas kötélcsomóval vállán, álarcos a velencei tömegben Offenbachnál, idehaza dalra is fakadt a saját hullámhosszán, hogy nádfedeles kicsi kunyhóm, meg János, legyen fenn a János-hegyen, vagy hogy Una furtiva lagrima, és csilingeltek a talpas poharak.
Leó tudomást szerzett Filc Kálmán brüsszeli szakmai útjáról, mert a postás elmondta a közös képviselőnek, az meg kábé mindenkinek, egyenest Brüsszelből jött a levél, hohó, Leó tehát szafaládéujjával rábökött barátunkra, huncutul rá is kacsintott, na, kisöreg, olyan pisilő kisfiút hozz nekem, aki a jéghideg sört egyenest belehugyozza a poharamba, láttam ám az egyik cimborámnál, ki is fizetem, ajróban vagy forintban vagy dalárban, válassz, ne haljak meg úgy, hogy olyanom nincs nekem, abból csapolnám az élet habos oldalát nyáron a telken a haveroknak, ulti mellé.
És most Kálmán boltról boltra jár a Place de Brouckère környékén, néhány száz méterrel odébb élt a világ legjobb gitárosa, Django Reinhardt, az ő melódiái járnak most Kálmán fejében, ahogy végigcaplatja azokat az üzleteket, melyekbe számos brüsszeli tartózkodásának egyike alkalmával sem tette be a lábát, gondosan fröccsöntött nemzeti szín oroszlánok, a királyi palota tízezer puzzle-darabkája, korsók az összes lehetséges formában, sörmárkák címerével ellátva, Brussels by night feliratú képeslapok duzzadó csöcsökkel, hupikék törpikék és ecsethajú Tintin figurák minden mennyiségben, a valaha élt legjobb Tour de France-os, Eddy Merckx elölről, hátulról, oldalról, tálcára, tányérra, kötényre, bugyira, sapkára, pólóra kasírozva, ócska álrokokó porcelán királyi párral, és naná, hogy pisilő kisfiúk ezerszámra, feketék és fehérek és pepiták és zebracsíkosak, vigyoriak és bánatosak, Mikulás-ruhában, cselgáncsszerelésben, püspöki palástban, milicistaként és gitárral a nyakban, rohambilivel, baseballsapkával, szögletes egyetemi kalpaggal, nyelvet nyújtók és foszforeszkáló fütyülősek, valamennyi színben, valamennyi méretben, az embernagyságútól a mikroszkopikusig, kerti szökőkútnak kialakítva, sörnyitó fejjel és bornyitó fallosszal.