Filc Kálmán a lépcsőfordulóban szembe találta magát Pista bával, akit a felesége csak Leónak hív, mert helló, Leó, bár Pista bá nem igazán jégkrémrajongó, de oroszlánnak oroszlán, a mancsában elférne kábé még fél tucat olyan kézfogás, mint Kálmáné, feje olyan, mintha egy bográcsot akasztottak volna a nyakára. Leó meséli, hogy flexszel metszi a víkendtelken a fákat, baracklekvárt és pálinkát főz belőle. Hangtartománya figyelemre méltó, mikor megszólal, a lépcsőház doboza emeleteken át finoman búgni kezd, a kovácsoltvas korlátok szerelmesen rezonálnak, az ablaküvegek pedig érzékien megcsörrennek a gangokon. Ennyire izgalomba jön az univerzum Leó hangjától, ő a bérház királya, egy tagbaszakadt félisten, aki versenytárgyaláson elnyert egy külön frekvenciát, abban a tartományban senki más nem volt képes érvényesen megszólalni, a közös képviselő rikácsolása, a postás makogása, a nénik vernyogása igazán nem volt konkurenciaképes. Leó precíziós vasesztergályos volt, aztán díszletező az Operában, statisztált is, egy volt a huszonhárom lándzsás ógermán lovag közül Wagner rémálmaiban, festői kikötőmunkás a Carmenben hatalmas kötélcsomóval vállán, álarcos a velencei tömegben Offenbachnál, idehaza dalra is fakadt a saját hullámhosszán, hogy nádfedeles kicsi kunyhóm, meg János, legyen fenn a János-hegyen, vagy hogy Una furtiva lagrima, és csilingeltek a talpas poharak.
Leó tudomást szerzett Filc Kálmán brüsszeli szakmai útjáról, mert a postás elmondta a közös képviselőnek, az meg kábé mindenkinek, egyenest Brüsszelből jött a levél, hohó, Leó tehát szafaládéujjával rábökött barátunkra, huncutul rá is kacsintott, na, kisöreg, olyan pisilő kisfiút hozz nekem, aki a jéghideg sört egyenest belehugyozza a poharamba, láttam ám az egyik cimborámnál, ki is fizetem, ajróban vagy forintban vagy dalárban, válassz, ne haljak meg úgy, hogy olyanom nincs nekem, abból csapolnám az élet habos oldalát nyáron a telken a haveroknak, ulti mellé.
És most Kálmán boltról boltra jár a Place de Brouckère környékén, néhány száz méterrel odébb élt a világ legjobb gitárosa, Django Reinhardt, az ő melódiái járnak most Kálmán fejében, ahogy végigcaplatja azokat az üzleteket, melyekbe számos brüsszeli tartózkodásának egyike alkalmával sem tette be a lábát, gondosan fröccsöntött nemzeti szín oroszlánok, a királyi palota tízezer puzzle-darabkája, korsók az összes lehetséges formában, sörmárkák címerével ellátva, Brussels by night feliratú képeslapok duzzadó csöcsökkel, hupikék törpikék és ecsethajú Tintin figurák minden mennyiségben, a valaha élt legjobb Tour de France-os, Eddy Merckx elölről, hátulról, oldalról, tálcára, tányérra, kötényre, bugyira, sapkára, pólóra kasírozva, ócska álrokokó porcelán királyi párral, és naná, hogy pisilő kisfiúk ezerszámra, feketék és fehérek és pepiták és zebracsíkosak, vigyoriak és bánatosak, Mikulás-ruhában, cselgáncsszerelésben, püspöki palástban, milicistaként és gitárral a nyakban, rohambilivel, baseballsapkával, szögletes egyetemi kalpaggal, nyelvet nyújtók és foszforeszkáló fütyülősek, valamennyi színben, valamennyi méretben, az embernagyságútól a mikroszkopikusig, kerti szökőkútnak kialakítva, sörnyitó fejjel és bornyitó fallosszal.
Kálmánt cseppnyi kukijú, puhány kisgyerektestű gnómocskák állják körbe, úgy érzi, éjszaka is azt fogja álmodni, hogy egész hadseregnyi pisilő fiúcska ontja rá borostyánsárga nedvét, belefullad a százszázalékosan autentikus, gyöngyöző brüsszeli lébe, mellyel a kölök hajdan az ellenséget is leigázta a várfalra kiállva, halálmegvető bátorsággal végezve szükségét. És lehet, hogy az ellenséges tábornokok is csatak verejtékben ébredtek másnap, mintha egész éjszaka az összes brüsszeli kisgyerek őket pösölte volna telibe, mintha minden pórusukon egy induri-pinduri gyerekecske pösölt volna kifelé, és visszavonulót fúvattak, mielőtt még késő lesz. Akadt a polcokon mindenféle, csak épp az egyik elmerült volna egy söröspohárban, a másiknak a micsodája nem éri fel a korsó peremét, a legtöbb pedig csak pózolt kiszáradt mütyürkével, mint a faszent, két pici ujja közé csippentve akármijét, ám egy csepp nem sok, annyi vizeletmintát sem képes kifacsarni a doppingbizottság előtt, nem lesz ebből érem, kérem szépen, itten csorgatunk vagy vicsorgatunk.
Annyi viszontagság után Kálmán kénytelen volt betérni a szecessziós fajanszpiszoárokkal, bőrtapétával és kristálycsillárokkal ékes Cirióba, szerencsére csak két lépés a főtértől, az apró Saint-Nicolas-templom mellett éppen, melynek pillérei közé szépen beékelődtek a boltocskák, óra-ékszer, divat, gofri, itt, belga földön, szent és profán, egyház és kereskedelem jól megfér egymással, a neogót Sainte-Catherine oldalában még közvizelde is üzemel, le lehet csurizni a templomot, akár minden valláskritikai él nélkül, csupasz fiziológiai szükségszerűségből. Kálmán egy 11 százalékos Duvellel csillapította a kudarc felett érzett elkeseredettségét. További meddő kutatás után a Falstaffba vezetett az útja, ahol egyszer fantasztikus paradicsomos húsgombócot evett, most azonban egy 12 százalékos Bush beer iránt érzett olthatatlan szomjúságot, utána újabb pisilőkisfiú-hadakat szemlézve a Delirium Tremens rózsaszín elefánttal ékes cégére alá jutott, ahol egy háromszoros erjesztésű apátsági Grimbergen Triple Malt kínált neki enyhületet, későbbről csak annyira emlékszik, hogy a beginák terén vörös fejjel, üvöltve toporzékol, talpa alatt recsegnek-ropognak a ripityomra tört gipszkölykök darabkái, miközben két angyali küllemű, foszforeszkáló formaruhás rendőr közelít hozzá, végtelen jóindulattal.