Teljes inkognitóban

Én már öregember vagyok, de még én is le tudtam győzni a félelmeim egy részét. Remélem, mások messzebb jutnak.

– Riasztó volt látni a turistákra tapadó árusokat. Szánalmas portékák, baksist kéregető gyerekek. Százával, ezrével – sóhajtott. – Tudja, sosem lesz béke, ha a Nyugat nem enyhíti a nyomort. A kilátástalanság és az éhség borzalmas dolgokra ragadtatja az embereket. Pláne, ha uszítják őket. És ha nincs perspektívájuk.
– Nem félt?
– De, féltem – biccentett. – Bár valószínűleg semmi okom nem volt rá. Roppant szívélyesek és barátságosak a turistákkal, csak nyomorultak. Még izraeliek is utaznak Egyiptomba.
– És miért nem mondta el senkinek itthon, hogy hová utazik? – ráztam a fejem értetlenkedve.
– Ugyanezért. Biztonsági okokból. Mert egy paranoiás öreg zsidó vagyok – mosolyodott el. – Maga mondja csak nyugodtan, hogy bolondéria, de én úgy gondoltam, teljes inkognitóban utazom, a magyar útlevelemmel. Az útitársaimnak se mondtam meg, ki vagyok, mi vagyok, csak a reptéren, amikor visszafelé leszálltunk Ferihegyen. Különben összebarátkoztunk, nagyon helyes emberek voltak. Sokat meséltem nekik az egyiptomi rabszolgaságról meg az ősi Egyiptomról. Azért, tudja – csóválta a fejét –, mélyen rejlő félelmeket hordozunk Jó volna, ha nem ezek irányítanának Félek, hogy a többséget ez mozgatja. Ezért van káosz a világban. Én már öregember vagyok, de még én is le tudtam győzni a félelmeim egy részét. Remélem, mások messzebb jutnak – állt fel, és elindultunk hazafelé, de a park kapujában megtorpant.
– Tudja maga, Miklós, ki a bátor? Aki legyőzi a saját félelmeit.