Napokon át hiába kerestem reb Slojmét. Hívtam telefonon, felcsengettem hozzá, kérdezgettem közös ismerőseinket. Senki nem hallott róla. Beszéltem az orvosával is. Semmi. Már azon voltam, hogy fel kéne törni a lakását, nem történt-e vele baj, nem fekszik-e bent magatehetetlenül. Félt tőle, hogy egyszer így éri valami, bezárkózva.
A házfelügyelőjéhez kopogtam be végül, nem tud-e róla. Annyit mondott, hogy külföldre utazott, de neki sem árulta el, hová.
Nem tudtam mit tenni, vártam. Néhány nap múlva, egy kora este ő jelentkezett.
– Hova tűnt? – kérdeztem kissé támadóan.
– Ha átjön, elmesélem. Vagy találkozzunk inkább a parkban?
– Mikor? – kérdeztem.
– Ha van kedve, akár most.
Feszített a kíváncsiság, összekaptam magam, és a Szent István park bejáratánál vártam rá. Alkonyodott, de még így, a tavaszi szürkületben is láttam, hogy barnára sült arca erős kontrasztot mutat ősz hajával, szakállával. Sosem láttam még ilyennek. Leültünk az első padra, a télre víztelenített szökőkút mellett.
– Mi történt magával? – kérdeztem. – Hol járt?
– Egyiptomban.
– Egyiptomban? – kérdeztem döbbenten.
– Kairóban és lenn, délen. Asszuánban és Lukszorban.
Alig jutottam szóhoz a meglepetéstől.
– De hát mit keresett maga pont Egyiptomban?
– Turistáskodtam. Mit értetlenkedik ezen?
– Hát hogy pont Egyiptomban.
– Ha igaz, ott voltak az őseink is. A hagyomány szerint. Vagy maga nem így tudja, Miklós?
Hallgattam. Még mindig nem állt össze a kép. Látta, hogy össze vagyok zavarodva. Elnevette magát.
– Gyerekkori vágyam volt. Annyit hallottam a rabszolgaságról, a kivonulásról, annyit képzelegtem róla, annyit borzongtam, és annyira át akartam élni, hogy kíváncsivá tett. Meg akartam nézni a fáraók sírjait, meg akartam nézni a piramisokat, hogy hol robotoltak, hol építették Pithomot és Ramszeszt. Tudja, ahogy Bialik, a héber költő írja egyik versében. És persze borzongató volt belegondolni épp ott, a Nílus partján, hogy valahol a közelben találták meg a mi Mózesünket Arra nincs tilalom, hogy egy magamfajta öregember turistáskodjon, csak arra, hogy tömegesen visszatérjünk, és letelepedjünk Egyiptom földjén – vonta meg a vállát. – Amire, sejtheti, amúgy se lenne mód. Sőt talán úgy áll, hogy csak ugyanazon az úton nem mehetünk vissza, amerre kijöttünk – lamentált egy pillanatra. – És meg akartam nézni az ottani közösség maradékát is, akiket a ’67-es arab–izraeli háború után űztek el. Leléptem a csoporttól, és elmentem oda egyedül. Na, azt az üres műemlék zsinagógát Kairóban szomorú volt látni. Mint Újhelyen a háború után. Száz zsidó, ha maradt Kairóban Öregek, félnek, és nem nagyon beszélnek az idegennel – hallgatott el. A Duna felé nézett, a nap éppen lebukott a Margitsziget zöldülni kezdő lombjai mögött. Fejét csóválta.
– Riasztó volt látni a turistákra tapadó árusokat. Szánalmas portékák, baksist kéregető gyerekek. Százával, ezrével – sóhajtott. – Tudja, sosem lesz béke, ha a Nyugat nem enyhíti a nyomort. A kilátástalanság és az éhség borzalmas dolgokra ragadtatja az embereket. Pláne, ha uszítják őket. És ha nincs perspektívájuk.
– Nem félt?
– De, féltem – biccentett. – Bár valószínűleg semmi okom nem volt rá. Roppant szívélyesek és barátságosak a turistákkal, csak nyomorultak. Még izraeliek is utaznak Egyiptomba.
– És miért nem mondta el senkinek itthon, hogy hová utazik? – ráztam a fejem értetlenkedve.
– Ugyanezért. Biztonsági okokból. Mert egy paranoiás öreg zsidó vagyok – mosolyodott el. – Maga mondja csak nyugodtan, hogy bolondéria, de én úgy gondoltam, teljes inkognitóban utazom, a magyar útlevelemmel. Az útitársaimnak se mondtam meg, ki vagyok, mi vagyok, csak a reptéren, amikor visszafelé leszálltunk Ferihegyen. Különben összebarátkoztunk, nagyon helyes emberek voltak. Sokat meséltem nekik az egyiptomi rabszolgaságról meg az ősi Egyiptomról. Azért, tudja – csóválta a fejét –, mélyen rejlő félelmeket hordozunk Jó volna, ha nem ezek irányítanának Félek, hogy a többséget ez mozgatja. Ezért van káosz a világban. Én már öregember vagyok, de még én is le tudtam győzni a félelmeim egy részét. Remélem, mások messzebb jutnak – állt fel, és elindultunk hazafelé, de a park kapujában megtorpant.
– Tudja maga, Miklós, ki a bátor? Aki legyőzi a saját félelmeit.
