Huszonöt évvel ezelőtt egy ködös, szeles decemberi estén Csauszki Zsigmond a színház művészbejárója előtt ácsorgott, didergett. Vékony cérnazoknijába bújtatott lábfeje gyakorlatilag hozzáfagyott a lúdtalpbetétjéhez. Nadrágján átfújt a szél. Minden egyes ajtónyitáskor újra és újra fellángolt benne a remény, hogy végre V. K., a nagy színész lép ki az utcára, neki készült gratulálni, nemcsak a mai alakításáért, hanem úgy általában véve mindenért.
„Gratulálok, művész úr! Nagyon kedvelem, amiket csinál és ahogy csinálja.” Ezzel a szöveggel szeretett volna elé állni. Beszélgetni nem akart, nemigen lett volna miről. Ha V. K. ezek után furcsán néz rá (nem kizárt), Csauszki gyorsan felsorolja azokat a tévé- és rádiójátékokat, illetve bohózatjeleneteket, amelyek hozzájárultak, hogy rajongása elérje a jelenlegi szintet, ahonnan csakis egy személyes találkozó jelenthet előrelépést. Jöttek a színészek, egyik a másik után, fáradtan köszöntek el egymástól. Amikor a várva várt művészen kívül már a színlapon szereplő összes közreműködő hazament, Csauszki félénken benyitott az épületbe, és megkérdezte a portásfülke félálomban dohányzó lakóját, hogy V. K. mikor szokott távozni. „Már rég elment – mondta a portás –, mostanában a főbejáraton megy ki.”
Csauszki a következő héten újra beült a Molnár Ferenc-darabra, és az előadás után a főbejárat előtt várakozott. De pechjére V. K. most a művészbejárót választotta.
Az évek során tiszteletté mérséklődött Csauszki ifjúkori rajongása. Noha továbbra is szerette V. K.-t, és figyelemmel kísérte pályafutását, többé nem erőltette a személyes találkozót. Eljárt színházba, de előadás után hazament. Ha V. K. színháza környékén volt dolga, az épület előtt lelassította ugyan a lépteit, de sosem jutott eszébe, hogy megálljon, várakozzon. Ha V. K. nevét felfedezte egy pletykalap címlapján, a bulvárral kapcsolatos előítéleteit félretéve megvette a példányt, hogy értesüljön róla, jól sikerült-e az epeműtét, vagy hogy megtudja, jó áron jutott-e hozzá a csopaki szőlőbirtokhoz.
