A művész hetvenötödik születésnapja alkalmából az egyik napilap hét végi melléklete fényképsorozatban mutatta be V. K. pályájának főbb állomásait, emlékezetesebb szerepeit. Néhány héttel az után, hogy ez megjelent, Csauszki a Nagymező utcában, az Andrássytól a Bajcsy-Zsilinszky felé gyalogolva megpillantotta V. K.-t, jellegzetes sörényét (nem kopaszodott, és alig őszült). A színész a Zichy Jenő utca sarkán állt. Pontosabban: nem állt – billegett, dülöngélt. De miért? Részeg? Fényes nappal? V. K.? Lehetetlen. Csauszki megállt.
Annak ellenére, hogy már rég nem szándékozott kapcsolatba lépni vele, szaporán vert a szíve, éppen úgy, mint huszonöt éve azon a ködös, szeles decemberi estén, amikor először kitárult a művészbejáró ajtaja. Most mit csináljon? Odamenjen hozzá? Megszólítsa? Mit mondjon neki? Az igazságot kellene. „Művész úr, huszonöt évvel ezelőtt órákig vártam önre a színház előtt, hogy elmondjam, mennyire kedvelem, amiket csinál és ahogyan csinálja, és persze ma sincs ez másképp ” Nagy levegőt vett, elindult. Ahogy közeledett, egyre bizarrabbnak látta a színész imbolygását. Amikor behajlította a térdét, még inkább billegett, de kiegyenesedve is ingott előre-hátra. Kétségbeesett arca egyik színpadi szerepéből sem volt ismerős. Ahogy megpillantotta Csauszkit, intett neki, mint egy régi ismerősnek, jöjjön. Csauszki maga mögé pillantott, hogy megbizonyosodjon róla, valóban neki integet-e, de mivel nem volt mögötte senki, egyértelmű, hogy igen, őt hívja a színész. Amikor már csak pár lépésre voltak egymástól, V. K. megszólalt: „Uram, kérem, segítsen! – mondta híres, dörmögő basszusán. – Ma van rajtam először ez a nyomorult, gördülő talpú gyógycipő, még baromira nem érzem, hogyan kell benne mozogni, és ott a lakáskulcsom, látja? Ha lehajolok érte, pofára esek, vegye már fel nekem, legyen szíves.” Csauszki felvette, V. K. megköszönte. Elbúcsúztak. Csauszki pontosan ilyen hosszúságú beszélgetést tervezett – huszonöt évvel ezelőtt.
