Azt kérdezed: minek? Minek kertészkedem? Minek írok? Minek mindez? Rosszul kérdezed.
Minek kertészkedem, ha sokkal olcsóbban megvehetem a sarki zöldségesnél, ha csak az időt és a pénzt viszi a kiskert? Minek építettem üvegházat? Miért akarok télikertet?
Rosszul kérdezed. Nézd, itt ez a mag, tenyeremben megforgatom, számba veszem, benyálazom – én így csávázok, nem vegyszerrel, vegyszert egyáltalán nem használok –, majd kicsiny cserepekbe, gondosan előkészített földbe dugom. Így indul a kert minden kora tavasszal, s az üvegházzal néhány hónapot szerzek. Hamarabb kezdhetem, és tovább tart mindez. A télikert pedig azért épülne, hogy a télben magam körül őrizhessem a fényt és a meleget. Mert „az egyéni lét adja nekünk a fényt, a közösség a meleget” – szoktam volt idézni C. G. Jungot, aki ezt egy tibeti szent szövegből vette. A költészet adja nekünk az egyéni létet s a kert a közösséget.
Lebegő kertembe – amikor ezt olvasod – meghívtam barátaimat. Verseket és palántákat adok át, s hallgatom őket, mert ők az én hazám. „Kert-Magyarország”, nem én találtam ki, de magamévá tettem, és továbbfejlesztettem ezt az eszmét. Sokat lehetne dolgozni rajta, még sokkal-sokkal több erőt és munkát bele kell raknunk, hogy olyan legyen, amilyenné válnia érdemes – zölddé, tisztává, igazzá –, de hiszem, hogy sikerülni fog.
Ha tehát azt kérdezed, minek kertészkedem, rosszul kérdezed. Nem minek, hanem kinek. Neked. Nekik. Nekünk.
De te nyugtalan vagy, befolyásolt, s újra kérdezed: „Na jó, de minek írunk, ha úgyse olvassa senki?” Nem igaz. Írásainkat többen olvassák, mint gondolnád, de ha csak egyetlen ember, egyetlen, akinek jelent bármit is, akiben felcsillan az értelem és fölhevül az érzelem, egyetlenegy ember is van, aki írásaink nyomán azt érzi, hogy jó magyarnak és jó embernek lenni, akkor már megérte. Ha tehát azt kérdezed, hogy minek írok, rosszul kérdezed. Nem minek, hanem kinek. Neked. Nekik. Nekünk.
Örülök, amikor a puha csíra kihajt, és eszembe jut, hogy száz évvel ezelőtt Békássy Ferenc a kissennyei kastély akkor még létező, mára elveszett könyvtárában megtalálta Bezerédy Elek naplóját, melyben ezt írta százötven évvel ezelőtt egy jó magyar ember, Széchenyi barátja, építő és kertész, hogy „ de Isten végez és gondoskodik. Ha nem interveniálna cselekvőleg külön-külön alkalmakkor, úgy: a) a puha csíra nem tudná széjjelnyomni a magvak kemény burkát; b) miután a gyökér és a hajtás ugyanegy pontból indul ki, nem nőne a gyökér mindig lefelé s a hajtás mindig fölfelé, akárhogy fekszik a mag ” Igazán jó megfigyelés – teszi hozzá Békássy. Igazán jó, teszem hozzá én.
S te? Te mit teszel hozzá?
A szerző költő, író, a Drót főszerkesztője. Lapunkba utazásokról és kertekről, művészetről és életről ír.
